Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

CAMILLA ROSAM | ÉLETTÖRTÉNET

Mindig az volt a legfontosabb nekem, hogy engedelmeskedjek Jehovának

Mindig az volt a legfontosabb nekem, hogy engedelmeskedjek Jehovának

 A nagyszüleim hallottak először az igazságról 1906-ban, miután az egyik fiuk meghalt diftériában, vagy más néven torokgyíkban. Az orvosuk Bibliakutató volt, ahogy akkoriban Jehova Tanúit nevezték, és ő beszélt nekik a Biblia vigasztaló üzenetéről, többek között arról, hogy lesz feltámadás. Ennek eredményeként a nagyszüleim, az anyukám és az anyukám nővére is Bibliakutató lett.

 Sok éven át, egészen az 1930-as évekig hűségesen szolgálták együtt Jehovát. Amikor Chicagóban vetítették „A teremtés története képekben” című fotodrámát, a családom nőtagjait még arra is megkérték, hogy segítsenek helyükre kísérni a nézőket. De idővel sajnos csak az anyukám maradt az igazságban. Ez nem volt könnyű neki, mert a családja mindig is nagyon összetartó volt. A Jehova iránti hűsége nagy hatással volt rám, ahogy az édesapám példája is, aki szintén hűséges Bibliakutató volt.

A családunk 1948-ban

 1927-ben születtem. Hatan vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, és mind a hatunk Jehova szolgálatát választotta. Az apukám asztalos volt. Chicago mellett laktunk, közvetlenül a város közelében. Volt egy nagy veteményeskertünk, és tartottunk csirkéket és kacsákat is.

 Nagyon szerettem dolgozni. Én stoppoltam otthon a lyukas zoknikat. Ez volt az egyik feladatom. A stoppolás ma már kiment a divatból, de akkoriban nem dobtunk el egy zoknit csak azért, mert kilyukadt, hanem tűvel és cérnával megjavítottuk. És jól jött, hogy megtanultam, hogy kell ilyesmiket csinálni, mert később is sokat varrtam.

A szüleim jó példája

 Az apukám nagyon fontosnak tartotta, hogy a családunknak Jehova imádata legyen az első. Ezért minden összejövetelen ott voltunk, rendszeresen részt vettünk a szolgálatban, és mindennap megbeszéltünk közösen egy bibliaverset. Szombat esténként pedig együtt tanulmányoztuk az Őrtorony folyóiratot.

 Apukám törekedett rá, hogy minden lehetőséget megragadjon a tanúskodásra, ezért még egy fényreklámot is elhelyezett a nappalink ablakába. Ezt testvérek készítették, és vagy a nyilvános előadásra, vagy valamelyik kiadványunkra hívta fel a figyelmet. A villogó fény felkeltette a szomszédok és az arra járók figyelmét. Ezenkívül apa az autóra is kirakott két táblát.

Gramofonokkal a kezünkben a szolgálatba indulunk anyával

 Az apukám mindig azt tanította nekünk, hogy mennyire fontos engedelmeskedni Jehovának, és ebben példát is mutatott. Az anyukám mindenben támogatta őt. Amikor a legkisebb húgom ötéves volt, anya elkezdte az úttörőszolgálatot, és egészen a haláláig úttörő maradt. Nem is kívánhattam volna jobb szülőket.

 Akkoriban minden nagyon más volt, mint most. Nem volt tévénk, hanem a rádiót hallgattuk a testvéreimmel a földön ülve. Sok érdekes műsort adtak, de leginkább a bibliai programokat szerettük hallgatni, amiket Jehova szervezete készített.

Kongresszus, gramofon és plakátos felvonulás

 Nagyon szerettük a kongresszusokat. Az 1935-ös kongresszuson megtudtuk, hogy a Jelenések 7:9, 14-ben szereplő nagy sokaság, mely túléli majd a nagy nyomorúságot, a paradicsomi földön fog örökké élni. 1935 előtt a szüleim mindketten magukhoz vették az emlékjegyeket, de ez után a kongresszus után már csak az apukám. Édesanyám felismerte, hogy neki az a reménysége, hogy a földön fog élni örökké, nem pedig az, hogy Krisztussal uralkodjon majd az égben.

 Az 1941-es Saint Louis-i kongresszus is nagyon emlékezetes volt számomra. Joseph Rutherford, aki akkoriban vezető szerepet vállalt a prédikálómunka irányításában, közreadta a Gyermekek (Children) című könyvet. Ezt hatalmas tapsvihar fogadta. Akkor 14 éves voltam, és már egy éve meg voltam keresztelkedve. Még mindig előttem van, ahogy ott állok a sorban a többi gyerekkel, és várom, hogy felmehessek a színpadra a könyvért.

Lorraine-nel 1944-ben

 Abban az időben a szolgálat is nagyon más volt. Az 1930-as években hordozható gramofont használtunk. Ezzel játszottunk le bibliai előadásokat az embereknek. Mielőtt bekopogtunk, felhúztuk a készüléket, és bekészítettük a lemezt és a tűt. Amikor kijött a házigazda, egy rövid bevezető után lejátszottunk egy négy és fél perces bibliai előadást, majd pedig felkínáltunk egy kiadványt. Az emberek azon a környéken, ahol én szolgáltam, nagyon tisztelettudóak voltak. Nem emlékszem, hogy bárki is goromba lett volna velünk. Amikor 16 évesen elkezdtem az úttörőszolgálatot, kaptam édesapámtól ajándékba egy gramofont, amit nagyon szerettem használni. Az úttörőtársamat, aki egy nagyon kedves testvérnő volt, Lorraine-nek hívták.

 Plakátos felvonulásokat is szerveztünk. Ezeket szendvicsemberes felvonulásnak is neveztük, mert ilyenkor két transzparenst akasztottunk magunkra: egyet előre, egyet pedig hátra. Ezeken figyelemfelkeltő szövegek voltak, például „A vallás csapda és szélhámosság” vagy „Szolgáld Istent és Krisztust, a királyt”.

Egy plakátos tanúskodás során készült csoportkép

 Az összejöveteleken felkészítettek minket az üldözésre, és arra, hogy hogyan védjük meg a hitünket. És erre szükségünk is volt. Például amikor először terjesztettünk folyóiratokat egy forgalmas üzleti negyedben, a rendőrök bevittek minket a rendőrségre, és csak jó néhány órával később engedtek el. De Jehova nevéért mi készek voltunk ezt elviselni.

Házasság, Gileád és katonai behívó

Eugene-nal az esküvőnk napján

 Idővel Lorraine bemutatott Eugene Rosamnak, akit még Minneapolisban ismert meg az egyik kongresszuson. Eugene Key Westben nőtt fel, Floridában. Tizedikes volt, amikor kicsapták az iskolából, mert nem volt hajlandó részt venni egy hazafias ünnepségen. Ezért ő egyből elkezdte az úttörőzést. Eugene egy nap találkozott egy lánnyal, aki korábban az osztálytársa volt. Mivel Eugene mindig is nagyon jó tanuló volt, a lány nem értette, hogy miért csapták ki az iskolából. Eugene elmagyarázta, hogy miért, és a Bibliából érvelt neki. Ez annyira felkeltette a lány érdeklődését, hogy elkezdte tanulmányozni a Bibliát. Idővel elfogadta az igazságot, és hűséges testvérnőnk lett.

Key Westben, 1951-ben

 Eugene-nal 1948-ban házasodtunk össze, és a házasságkötésünk után Key Westben úttörőztünk. Később meghívtak minket a Gileád-iskola 18. osztályába, ami 1952 elején ért véget. Az iskolán spanyolt is tanítottak, ezért arra számítottunk, hogy egy spanyol nyelvű országba küldenek minket misszionáriusként, de nem ez történt. A Gileád alatt még javában dúlt a koreai háború, és Eugene is kapott katonai behívót. Ez nagyon meglepett minket, mert a II. világháború alatt felmentették mint egyházi szolgát. E miatt a behívó miatt azt mondták nekünk, hogy maradjunk az Egyesült Államokban. A csalódottságtól sírva fakadtam. Két évvel később Eugene végül megkapta a felmentését. Bár nem volt könnyű elviselni ezt a helyzetet, egy nagyon fontos dolgot tanultunk meg belőle, mégpedig azt, hogy ha egy ajtó bezárul, Jehova ki tud nyitni egy másikat. És ő így is tett, csak türelmesnek kellett lennünk.

A Gileádon az osztálytársainkkal

Utazómunka, aztán irány Kanada!

 Egy ideig egy spanyol nyelvű gyülekezetben úttörőztünk, Tucsonban, Arizonában. Aztán 1953-ban kineveztek minket a körzetmunkába. Szolgáltunk például Ohióban, Kaliforniában és New York városában. Majd 1958-tól a kerületmunkát a végeztük Kaliforniában és Oregonban. Mindig testvéreknél voltunk elszállásolva. 1960-ban pedig Kanadába kerültünk. Eugene oktató lett a véneknek tartott királyságszolgálati iskolán. 1988-ig szolgáltunk Kanadában.

 Van egy nagyon kedves emlékem abból az időből, amikor Kanadában szolgáltunk. Miközben egy testvérnővel házról házra prédikáltunk, találkoztunk egy hölggyel, Gaillel. Gail elmondta, hogy a fiai nagyon el vannak keseredve, mert meghalt a nagypapájuk. Nem értik, hogy miért halt meg, és hogy hol van most, ő pedig nem tud nekik válaszolni a kérdéseikre. Megmutattuk neki, hogy mit mond erről a Biblia, és felolvastunk néhány vigasztaló bibliaverset.

 Mivel Eugene akkoriban körzetfelvigyázó volt, csak egy hetet töltöttünk a gyülekezettel, de a testvérnő visszament Gailhez. És képzeljétek el, ő is, a férje, Bill is, és a három fiú, Christopher, Steve és Patrick is elfogadta az igazságot! Chris most vénként szolgál Kanadában, Steve bibliaiskolákon oktat Palm Coastban, Floridában, Patrick pedig a thaiföldi fiókbizottság egyik tagja. Az évek során szoros barátság alakult ki köztünk és a család között. Nagyon örülök neki, hogy nekem is lehetett egy kis részem abban, hogy megismerték Jehovát.

Út a kórházi összekötő bizottságokig

 Amíg Kanadában szolgáltunk, egy új, izgalmas lehetőség nyílt meg Eugene előtt. Hadd meséljek kicsit erről!

 Sok évvel ezelőtt az emberek nem értették, hogy miért nem fogadunk el vértranszfúziót, ezért nagyon rossz véleménnyel voltak rólunk. Az újságok Kanada-szerte olyan cikkeket jelentettek meg, amelyek azt állították, hogy Jehova Tanúi hagyják meghalni a gyermekeiket, mert nem fogadnak el vért. A férjem pedig segíthetett eloszlatni ezeket a téves elképzeléseket.

 Az 1969-es, Buffalóban tartott nemzetközi kongresszusra mintegy ötvenezer testvért vártak Kanadából és az Egyesült Államokból. A kongresszus előtt Eugene és néhány testvér elment a nagyobb kórházakba, hogy tájékoztassa az orvosokat erről a rendezvényről. Arra gondoltak, hogy ha valamilyen súlyos vészhelyzet adódik, jobb, ha az orvosok tudják, hogy mi az álláspontunk a vértranszfúzióval kapcsolatban, és hogy miért. Ezért adtak az orvosoknak vér nélküli kezelésekkel kapcsolatos cikkeket, melyek neves orvosi szaklapokban jelentek meg. Az orvosok nagyon jól fogadták ezt a kezdeményezést, és ez arra ösztönözte Eugene-t és a testvéreket, hogy Kanadában is látogassák meg a kórházakat. Emellett a helyi véneknek is segítettek abban, hogy ügyesebben tudják kezelni az orvosi vészhelyzeteket.

 Az erőfeszítéseiknek apránként meglett a gyümölcse. Valami olyasmi kerekedett ki ebből, amire nem is gondoltunk volna.

Nagyon szerettem a varrodán dolgozni

 Az 1980-as évek közepén Eugene-t felhívta Milton Henschel testvér a brooklyni főhivatalból. Az Egyesült Államokban már valamennyire működött az orvosok tájékoztatása, és a vezetőtestület azt szerette volna, hogy ezt a programot még inkább kiterjesszék. Ezért Eugene-nal Brooklynba költöztünk. 1988 januárjában megalakult a főhivatalban a kórházi információs szolgálat. Később a férjem és két másik testvér szemináriumokat szervezett, először az Egyesült Államokban, majd más országokban is. A fiókhivatalokban hamarosan megalakultak a kórházi információs osztályok, és számos városban kórházi összekötő bizottságok jöttek létre. Jó belegondolni, hogy Jehovának ez a szeretetteljes gondoskodása milyen sok testvérnek segített már, köztük a gyermekeiknek is. A munkája miatt Eugene-nal sok fiókhivatalban jártunk. Mialatt ő szemináriumokra járt, és kórházakat látogatott, én a Bételben dolgoztam, legtöbbször a varrodában vagy a konyhán.

Eugene egy képzés után a kórházi összekötő bizottságokkal Japánban

Óriási veszteség ér

 2006-ban óriási veszteség ért. Drága férjem, Eugene meghalt. El sem tudom mondani, hogy mennyire hiányzik. Mi segít kitartanom? Több minden is, például az, hogy igyekszek közel maradni Jehovához az ima és a rendszeres bibliaolvasás által. Mindig meghallgatom, ahogy a Bétel-család megbeszéli a napiszöveget, és el szoktam olvasni azt a fejezetet a Bibliában, amiből az aznapi írásszöveg származik. A munkámat is igyekszek a tőlem telhető legjobban ellátni. A varrodán dolgozok, és megtiszteltetésnek érzem, hogy így támogathatom a Bételben folyó munkát. Korábban segíthettem olyan kongresszusi termek dekorációinak az elkészítésében, amelyek New Jersey és New York államban találhatóak, most pedig a fishkilli Bétel-létesítményben lakok. Még most is varrok. Átalakításokat és kisebb munkákat bíznak rám. b

 Mindig is az volt a legfontosabb nekem, hogy jó kapcsolatban legyek Jehovával, és hogy engedelmeskedjek neki és a szervezetének (Héberek 13:17; 1János 5:3). Boldog vagyok, hogy Eugene-nal egész életünkben erre törekedtünk. Ezért biztos vagyok benne, hogy Jehova meg fog minket jutalmazni, örökké élhetünk majd a paradicsomi földön, és újra láthatjuk egymást (János 5:28, 29).

a Míg a körzetfelvigyázó gyülekezeteket látogat meg, addig a kerületfelvigyázónak az volt a feladata, hogy körzeteket látogasson meg, és előadásokat tartson körzetkongresszusokon.

b Miközben ez a cikk készült, Camilla Rosam testvérnő 2022 márciusában, 94 éves korában elhunyt.