Amire a kisbabáknak szükségük van

AZ ÚJSZÜLÖTTEK a megszületésüktől kezdve gyengéd törődést igényelnek, kedves simogatásra és testi kontaktusra vágynak. Némelyik orvos úgy gondolja, hogy a babák életében a világra jöttük utáni első 12 óra döntő fontosságú. Azt mondják, hogy a szülést követően az anyának és a gyermeknek „nem alvásra vagy táplálékra” van leginkább szüksége, hanem „simogatásra és ölelésre; arra, hogy egymást lássák és hallják”. *

A baba szülei ösztönösen nyúlnak a pici után, dédelgetik, simogatják, magukhoz ölelik őt. A kisbaba ettől szoros kapcsolatba kerül velük, és viszonozza a figyelmet. Annyira erős ez a kötelék, hogy a szülők szüntelenül készek áldozatot hozni azért, hogy ellássák a kicsit.

Ha viszont nem jön létre szeretetteljes kapcsolat a szülők és a csecsemő között, akkor megeshet, hogy a gyermek a szó szoros értelmében elgyengül és meghal. Néhány orvos éppen ezért úgy vélekedik, hogy a kisbabát rögtön a világra jötte után oda kell adni az édesanyának, hadd lehessenek együtt legalább 30-60 percet.

Bár jó páran vannak, akik amellett érvelnek, hogy a mama és a kisbabája már a kezdet kezdetén kapcsolatot alakíthassanak ki egymással, néhány kórházban nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen ezt megvalósítani. Gyakran amiatt nem adják oda az újszülöttet az  anyukájának, mert félnek, hogy a pici elkap valamilyen fertőzést. Ám bizonyítékokkal támasztható alá, hogy még csökkenhet is a halálos fertőzések száma, ha a csecsemő az édesanyjával marad. Ezért több és több kórház teszi lehetővé, hogy az anyuka és a kisbabája már a szülést követően hosszabb időt tölthessenek egymással.

Kötődni fogok-e hozzá?

Egyes anyák nem ragaszkodnak azonnal, első pillantásra a kisbabájukhoz, és emiatt ezen töprengenek: „Nem is fogok kötődni hozzá?” Az biztos, hogy nem minden anya szeret bele első látásra a gyermekébe, de mégsem kell aggódnia.

Még ha az anya nem vonzódik is rögtön a kisgyermekéhez, a későbbiekben teljes mértékben kifejlődhet benne ez az érzés. „Semmi olyan dolog sem történhet a gyermek születése közben vagy után, ami önmagában véve meghatározná, hogy milyen lesz a kapcsolatod vele” — jelenti ki egy tapasztalt anya. De ha gyermeket vársz, és aggodalmak gyötörnek, bölcsen tennéd, ha idejekorán beszélnél a szülészorvossal. Egyértelműen magyarázd el, hogy mikor és milyen hosszan szeretnél együtt lenni a gyermekeddel.

„Beszélj hozzám!”

Úgy tűnik, hogy vannak olyan időszakok, amikor a csecsemők különösen fogékonyak bizonyos ingerekre. Ezek az időszakok korlátozott hosszúságúak. A fiatal elme például könnyen megtanul egy nyelvet, sőt olykor többet is. Ám a jelek szerint ötéves kor körül véget ér a nyelvtanulás e legfogékonyabb időszaka.

Egy nyelv elsajátítása 12-14 éves kor után óriási feladatnak bizonyulhat. Peter Huttenlocher gyermekideggyógyász szerint „az agy nyelvtanulásért felelős területein [ebben a korban] csökken a szinapszisok sűrűsége és száma”. Világos, hogy az élet első évei rendkívül fontosak a nyelvi képességek szempontjából.

Hogyan képesek a kisbabák arra a gondolkodóképességük fejlődéséhez elengedhetetlen bravúrra, hogy megtanuljanak beszélni? Elsősorban a szüleikkel folytatott szóbeli érintkezés által. A csecsemők leginkább az emberektől jövő ingerekre reagálnak. „A kisbabák . . . utánozzák az édesanyjuk hangját” — jegyzi meg Barry Arons, a Massachusettsi Műszaki Intézet munkatársa. Érdekes azonban, hogy a kicsik nem utánoznak minden hangot. Barry Arons szerint a kisgyermekek „nem veszik át a bölcső nyikorgó hangját, amely az anya beszédével egy időben hallható”.

Más-más kulturális hátterű szülők egyazon hanghordozással, „babanyelven” beszélnek a gyermekeikhez. A kedves beszédtől a csecsemők szíve gyorsabban kezd verni, és emiatt állítólag gyorsabban kötik össze a szavakat az általuk jelölt tárgyakkal. A kicsik szavak nélkül is arra ösztönzik a szüleiket, hogy beszéljenek hozzájuk.

„Nézz rám!”

Bizonyított tény, hogy a kisbabák az első életévükben érzelmi kapcsolatot alakítanak ki azzal a felnőttel, aki foglalkozik velük, és ez általában az anyukájuk. Azok a babák, akiket egy ilyen kapcsolatból fakadó biztonságérzet tölt el, könnyebben tudnak majd barátkozni másokkal, mint azok, akiknél nincs meg ez az érzés. Azt mondják, hogy legkésőbb hároméves korig ki kell alakulnia az anya-gyermek kapcsolatnak.

Mi történhet, ha a kisbabát elhanyagolják abban a fontos időszakban, amikor az elméje fölöttébb fogékony a külső hatásokra? Martha Farrell  Erickson, aki 20 éven át 267 anyának és gyermekének a sorsát követte nyomon, a következő szavakkal fejti ki véleményét: „Az elhanyagolt gyermekek életkedve lassan, de biztosan alábbhagy, egészen addig a pontig, amikor már nem akar emberi kapcsolatokat ápolni vagy felfedezni a világot.”

Dr. Bruce Perry, a Texasi Gyermekkórház főorvosa egy szemléltetéssel érzékelteti, hogy szerinte milyen súlyos következményekkel jár az, ha figyelmen kívül hagyják egy gyermek érzéseit. „Ha azt kérnék tőlem, hogy válasszak, mi jobb egy hat hónapos kisbabának, az, hogy minden csontját eltörik, vagy az, hogy két hónapon át nem törődnek az érzéseivel, azt mondanám, hogy jobb, ha eltörik a csontjait” — jelenti ki. Miért? Dr. Perry úgy véli, hogy „a csontok összeforrhatnak, de ha egy csecsemő agyát két hónapon át nem éri ez a létfontosságú inger, az az agytevékenységében egész életén át meg fog mutatkozni”. Nem mindenki gondolja úgy, hogy visszafordíthatatlan ez a károsodás, ám tudományos alapokon nyugvó tanulmányok mutatják, hogy a fiatal elmének fontos, hogy ne legyen érzelemszegény környezetben.

Röviden szólva a kisbabák „készek szeretni, és elfogadni mások szeretetét” — írja az Infants című könyv. Sírásuk gyakran kérlelés, mely ezt mondja a szülőknek: „Nézz rám!” Fontos, hogy a szülők erre kedvesen reagáljanak, mivel ezáltal a kisbabákban tudatosul, hogy képesek tudatni másokkal a szükségleteiket, és megtanulnak kapcsolatot kialakítani másokkal.

„Nem kényeztetem el?”

„Ha mindig foglalkozom a kicsivel, amikor felsír, nem fogom elkényeztetni?” — kérdezheti valaki. Erről igencsak megoszlanak a vélemények, és ez az eshetőség is fennáll. Mivel minden gyermek más és más, úgy tartják, hogy a szülőknek kell eldönteniük, melyik módszer lenne a legcélravezetőbb a sajátjuknál. Vannak azonban olyan kutatási eredmények az utóbbi időből, amelyekből arra következtethetünk, hogy amikor a kisbaba éhes, rosszul érzi magát vagy feszült, a szervezete a stresszhelyzetre reagálva stresszhormonokat bocsát ki. A pici sírással fejezi ki, hogy valami baj van. Állítólag ha a szülő reagál, és kielégíti a baba szükségleteit, a gyermek agyában olyan sejthálózat jön létre, mely hozzájárul ahhoz, hogy meg tudja nyugtatni saját magát. Az sem mellékes, hogy dr. Megan Gunnar szerint azoknak a kisbabáknak a szervezetében, akikre odafigyelnek, és akikkel törődnek, kevesebb termelődik a hidrokortizon nevű stresszhormonból. És még ha nyugtalanná válnak is, hamar véget ér náluk a stresszes állapot.

„Érdekes módon azok a kisbabák, akiknek a sírására mindig gyorsan reagáltak, különösen az életük első 6-8 hónapjában, valójában kevesebbet sírnak, mint azok, akiket hagytak sírni” — jegyzi meg Martha Farrell Erickson. Az is fontos, hogy ne mindig ugyanaz legyen a válasz a sírásra, hiszen ha örökösen ugyanazt csinálod, például megeteted vagy kezedbe veszed a babát, akkor azzal tényleg félrenevelheted. Időnként már az is elég  lehet, ha szavaiddal biztosítod őt, hogy hallottad a sírását. Vagy közelebb mehetsz hozzá, és kedvesen a fülébe suttoghatsz. Vagy lehet, hogy arra van szüksége, hogy megsimogasd a hátát vagy a hasát.

„A kisbabáknak az a dolguk, hogy sírjanak” — tartja egy keleti közmondás. Ők többnyire sírással tudatják, hogy valamit szeretnének. Te hogyan éreznél, ha minden egyes alkalommal, amikor kérsz valamit, figyelmen kívül hagynának? Hogyan érezhet hát a kisbabád, aki teljesen másokra szorul, ha mindig semmibe veszik, amikor figyelemre vágyik? De kinek a dolga, hogy reagáljon a sírására?

Ki foglalkozzon a kicsivel?

Egy nemrégiben lezajlott egyesült államokbeli népszámlálás során kiderült, hogy a gyermekek 54 százalékára a megszületésüktől kezdve 8-9 éves korukig rendszeresen valaki más felügyelt, nem a szüleik. Sok család nem tudna megélni, ha nem dolgozna az apa is, és az anya is. Van jó pár olyan anya, aki, ha lehetőség van rá, szülési szabadságra megy, hogy néhány hétig vagy hónapig együtt lehessen a kisbabájával. De ki foglalkozzon a kicsivel azután?

Természetesen nem lehet merev szabályt alkotni, hogy miként döntsenek a szülők. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a gyermekek az életüknek ebben a fontos szakaszában még védtelenek. A szülőknek össze kell ülniük, és alaposan át kell gondolniuk a helyzetet. Gondosan mérlegelniük kell a lehetőségeket, mielőtt döntenek.

„Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy még a legjobb gyermeknevelési programmal sem pótolható az az idő, melyet az anyáknak és az apáknak a gyermekeikre kellene fordítaniuk” — mondja dr. Joseph Zanga, az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia munkatársa. Néhány szakember aggodalmának ad hangot, hogy a bölcsődékben a kisgyermekre nem figyelnek oda annyira, amennyire ők azt igényelnék.

Néhány dolgozó anya, mivel tudatában van gyermeke létfontosságú szükségleteinek, úgy dönt, hogy inkább otthon marad, semhogy átengedje másoknak a gyermekéről való érzelmi gondoskodás felelősségét. Egy asszony kijelentette: „Őszintén hiszem, hogy olyan megelégedettséget tapasztalok, amilyet semmilyen más munka sem tudna megadni.” Persze nem minden anyának teszik lehetővé az anyagi körülményei, hogy így döntsön. Sok szülőnek nincs más választása, minthogy bölcsődébe vagy óvodába adja gyermekét, amikor viszont együtt van a kicsivel, fokozott figyelmet és gyöngédséget mutat iránta. Ugyanígy számos egyedülálló szülőnek sem sok választási lehetősége van e tekintetben: dolgozniuk kell, és emellett rendkívüli erőfeszítést tesznek, hogy jól neveljék gyermekeiket, de fáradozásuknak nagyszerű jutalma van.

A gyermeknevelés örömteli, izgalmas feladat, ám megvannak a maga kihívásai és terhei. Mi a siker kulcsa?

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész/kép a 6. oldalon]

Zárkózott kisbabák

Egyes japán orvosok azt mondják, hogy egyre nő azoknak a kisbabáknak a száma, akik nem sírnak, és nem mosolyognak. Janagiszava Szatosi gyermekorvos zárkózott kisbabáknak hívja őket. Miért nem fejezik ki az érzéseiket? Némelyik orvos úgy véli, hogy azért nem, mert nincs kapcsolatuk a szüleikkel. Ezt az állapotot kényszerű magárahagyatottságnak nevezik. Egy elmélet szerint, ha állandóan figyelmen kívül hagyják vagy félreértelmezik a kisbabák kommunikációra tett kísérleteit, az oda vezethet, hogy nem próbálkoznak tovább.

Dr. Bruce Perry, a Texasi Gyermekkórház elmegyógyászati osztályának a főorvosa arról beszél, hogy ha a kisbabák nem kapnak megfelelő ingert a kellő időben, akkor előfordulhat, hogy nem fog fejlődni az agyuknak az a része, mely beleérző személyekké tenné őket. Ha a kicsik érzelmi szükségleteit nagymértékben elhanyagolják, visszafordíthatatlanul elveszhet a beleérző képességük. Dr. Perry úgy gondolja, hogy az élet kezdetén szerzett ilyen tapasztalatok vezetnek néhány esetben függőséget okozó anyagokkal való visszaéléshez, és kamaszkori erőszakossághoz.

[Kép a 7. oldalon]

A kommunikációval szorosabbá válik a szülő és a kisbaba közötti kapcsolat