Egy nap Csernobilban
Egy nap Csernobilban
AZ ÉBREDJETEK! UKRAJNAI ÍRÓJÁTÓL
A 20 évvel ezelőtt bekövetkezett katasztrófa a csernobili atomerőműnél példátlan volt. 1986. április 26-án az erőmű négy reaktora közül az egyikben végzetes baleset történt. A legtöbb katasztrófa után — legyenek azok természeti vagy emberek által okozott katasztrófák — a romokat el lehet takarítani, és mindent helyre lehet állítani. Ez a baleset azonban olyan szennyezést hagyott hátra, mely még sokáig fogja éreztetni hatását.
AZ UTÓBBI években az erőmű közelében lévő városok lakói — időnként a barátaikkal és rokonaikkal együtt — minden május 9-én felkeresik elhagyatott házaikat, melyek egykor az otthonaik voltak. Olykor temetések miatt látogatnak vissza. A tudósok szintén felkeresik a környéket, hogy a sugárzás következményeit tanulmányozzák. Az ukrajnai utazási cégek pedig egy ideje egynapos csoportos utazásokat is szerveznek az érintett területre.
2005 júniusában a The New York Times a címlapon számolt be róla, hogy vannak, akik rövid, „csoportos utazásokat” szerveznek Pripjatyba, melyek „semmiféle egészségi kockázattal nem járnak”. * Az 1970-es években alapított Pripjaty városa úgy három kilométerre van a reaktoroktól. Egykor 45 000 lakosa volt, de a nukleáris katasztrófa után — sok más várossal együtt — teljesen elnéptelenedett. Az erős sugárzás miatt ezeket a településeket tiltott zónává nyilvánították. A baleset idején Anna és Victor Rudnik már körülbelül egy éve Pripjatyban éltek. *
A sokkal kisebb város, Csernobil (ez a neve az atomerőműnek is) körülbelül 15 kilométerre van a reaktoroktól. Korábbi lakóinak az utóbbi időkben már megengedik, hogy évente egyszer felkeressék a várost. Mivel a Rudnik családnak tulajdonképpen Csernobil a szülővárosa, most is oda látogattak vissza. Szívesen elmesélem, hogy mit láttunk, amikor pár évvel ezelőtt a feleségemmel mi is elmentünk velük oda.
Szomorú kirándulás
Kijevet, Ukrajna fővárosát elhagyva egy kétsávos úton észak felé vettük az irányt. Kis településeken haladtunk át, melyekben az utat házak szegélyezték, az előkerteket tulipánok díszítették, és az emberek veteményeskerteket gondoztak. A városok között kukorica-, búza- és napraforgómezők voltak mindenfelé, ameddig a szem ellát.
Idővel azonban áthaladtunk egy láthatatlan határvonalon. A változást nem jelezte semmiféle útjelző tábla, de érzékelhető volt. A városokban kísérteties csend honolt. A megrongálódott házak ablakai be voltak törve, az ajtókon lakat lógott, az udvarokat és a kerteket pedig benőtte a gaz.
Hogy hol jártunk? Nos, beléptünk a veszélyes zónába, mely a reaktorok körüli 30 kilométeres körzetet jelöli. „Ezen a részen nagyon magas a sugárzás — jegyezte meg Anna. — A sok-sok városból és faluból több mint 150 000 embert költöztettek új helyre, szerte a Szovjetunióba.”
Továbbhaladva hamarosan elértünk egy másik zónát, melyet magas, szögesdrót kerítés választ
el a környezetétől. Közelében egy fabódéban őrök voltak, akik minden áthaladó járművet figyeltek. Az egész olyan volt, mint egy határátkelőhely. Az egyik őr ellenőrizte az útleveleinket, nyilvántartásba vette a kocsinkat, majd kinyitotta a kaput.Most már beléptünk a tiltott zónába. Az üde zöld levelekkel teli fák lombja összeért az út fölött. Az erdők talaját dús aljnövényzet borította. És bármennyire meglepő, nem láttunk elégett fákat vagy kiszáradt bokrokat, mint ahogy azt én korábban elképzeltem. Továbbhaladva, az út mentén fehér téglafalon kék betűkkel írt felirat jelezte, hogy elértük Csernobil városát.
Csernobil szélén volt egy gyógyszertár. Egykor Victor anyukája is ott dolgozott. A nyitvatartást jelző kifakult táblácska még mindig ott lógott a poros, koszos kirakatban. A belvárosi park közelében állt a kultúrház. Anna elmeséli, hogy munka után nekik az volt a kikapcsolódás, hogy színielőadásokra jártak a kultúrházba. Az Ukraina Filmszínház is ott volt a közelben. A gyerekek akkoriban odamenekültek a tikkasztó hőség elől, és kellemes hűvösben megnézték a legújabb filmeket. Már régóta nem hallatszik nevetgélés a sötét nézőtéren. Anna és Victor elvittek minket a házukhoz, mely pár percnyi gyalogútra van a város központjától. A gondozatlan fák miatt nem tudtuk megközelíteni a bejárati ajtót, így a magasra nőtt gazban libasorban mentünk a hátsó bejárathoz, melynek helyén csak egy lyuk tátongott a falon.
A házban minden fel volt forgatva. Egy rozsdás ágykeretben penészes matrac árválkodott. A falról cafatokban lógtak a tapétadarabok, mintha csak koszos jégcsapok lennének. Mindenütt szemét hevert. Anna lehajolt egy régi fényképért. „Mindig úgy képzeltem el, hogy amikor visszatérünk, minden úgy fogad majd bennünket, ahogy itt hagytuk — mondta szomorúan. — Rossz érzés látni, hogy a házunk romokban hever. Az évek során mindenünket ellopták!”
A házat elhagyva az utcán sétáltunk tovább. Az egyik utcasarkon egypár ember élénken társalgott. Úgy 500 méter után az út egy parkban ért véget, mely egy csendes, széles folyó meredek partján terül el. A szellő a gesztenyefák fehér virágait rezegtette. Annak idején, 1986-ban
a kikötőhöz vezető lépcsőkön százak várták, hogy hajóra szálljanak.Rudnikék tavaly keresték fel először a pripjatyi otthonukat. A nukleáris baleset után onnan menekültek el 19 évvel korábban.
Az emlékezés ideje
2006 áprilisában, a nukleáris katasztrófa 20. évfordulóján különböző rendezvényeken fognak megemlékezni a történtekről. Ezek sokaknak komoly emlékeztetőül fognak szolgálni, hogy az emberek, noha őszinte erőfeszítéseket tesznek, Isten vezetése nélkül képtelenek a földi ügyeket sikeresen irányítani (Jeremiás 10:23).
Tavaly szeptemberben kiadták az eredményeit annak a tudományos beszámolónak, mely átértékelte a tragédiát. A beszámoló, melyet az Egyesült Nemzetek Szervezetének megbízásából készítettek, elmondta, hogy a baleset miatt 56-an haltak meg akkor, és azt jósolta, hogy összesen csupán 4000 haláleset tulajdonítható majd közvetlenül a sugárbetegségnek. Az elhalálozások számáról szóló korábbi jóslatok általában 15-30 000 emberről beszéltek. A 2005. szeptember 8-ai New York Times egyik vezércikke megjegyezte, hogy az ENSZ beszámolóját „számos környezetvédelmi csoport megtámadta, mert szerintük így próbálják leplezni a nukleáris energia lehetséges veszélyeit”.
Victor, aki a katasztrófa után megismerte a Teremtőjét, Jehova Istent, ezt mondta: „Már nem vagyunk lesújtva, mert tudjuk, hogy ha eljön Isten Királysága, soha többé nem lesznek ilyen szörnyű balesetek. Előretekintünk arra az időre, amikor a Csernobil melletti, számunkra oly kedves otthonunk környéke helyre fog állni, és egy csodálatos paradicsom része lesz.”
A csernobili szerencsétlenség óta több millió ember épített ki erős hitet a Biblia ígérete iránt, miszerint a kezdeti földi paradicsom helyre lesz állítva, és az egész bolygóra ki lesz terjesztve (1Mózes 2:8, 9; Jelenések 21:3, 4). Az elmúlt 20 év során csak Ukrajnában több mint 100 000-en fogadták el örömmel ezt a reménységet! Bárcsak te is elfogadnád ezt az örömteli jövőt, melyet azoknak ígértek, akik készek Isten szándékáról tanulni.
[Lábjegyzetek]
^ 5. bek. Noha különböző hatóságok álláspontja szerint az ilyen rövid utazások biztonságosak, az Ébredjetek! nem ajánlja és nem is helyesli, hogy bárki egyénileg odautazzon.
^ 5. bek. Lásd az Ébredjetek! 1997. április 22-ei számának a 12—5. oldalát.
[Kiemelt rész/kép a 16. oldalon]
A likvidátorok emlékműve
Ez az életnagyságúnál is nagyobb emlékmű a csernobili katasztrófa takarítómunkásai, vagyis a likvidátorok tiszteletére készült. Ők oltották el a tüzet, helyezték betonsírba a füstölgő erőművet, és távolították el a szennyező anyagokat. Több százezren voltak. Előreláthatóan körülbelül 4000 haláleset lesz, melyek közvetlenül a balesetnek tulajdoníthatók, és legtöbben ezek közül a munkások közül fognak meghalni.
[Képek a 15. oldalon]
Csernobil városhatára és filmszínháza
[Képek a 15. oldalon]
Rudnikék és a csernobili otthonuk
[Képek a 16. oldalon]
Az erőmű, ahol a katasztrófa történt, úgy három kilométerre Rudnikék pripjatyi otthonától (kis kép)