Megtanultam bízni Istenben

ELLA TOOM ELMONDÁSA ALAPJÁN

CSALÁDUNK Otepää városkájának közelében élt, Észtország déli részén, körülbelül 60 kilométerre az orosz határtól. 1944 októberében, néhány hónappal azután, hogy befejeztem a középiskolát, a II. világháború a végéhez közeledett. Amint az orosz hadsereg Észtországon át visszavonulásra kényszerítette a németeket, a szomszédainkkal együtt körülbelül húszan az erdőben rejtőztünk el, és a háziállatainkat is magunkkal vittük.

Két hónapon át mindenütt bombák hullottak, úgy éreztük magunkat, mintha a harcmező kellős közepén lennénk. Közösen leültünk, és részleteket olvastam fel a Bibliából, főleg a Siralmak könyvéből. Akkor először vettem kezembe a Bibliát. Egyik nap felmentem egy magasabb dombra, letérdeltem és imádkoztam: „Megígérem, hogy a háború után minden vasárnap el fogok menni a templomba.”

Nem sokkal később a harcok nyugat felé húzódtak. Végül 1945 májusában Németország megadta magát, és véget ért Európában a II. világháború. Időközben teljesítettem Istennek tett ígéretem, és minden héten elmentem a templomba. Ám csak néhány idősebb asszonyt találtam ott, és emiatt eléggé zavarban voltam. Ha valaki beugrott hozzánk látogatóba, a Bibliát mindig eldugtam az asztal alá.

Hamarosan tanári állást kaptam a helyi iskolában. Akkorra a kommunista kormány került hatalomra, és sokan ateistákká váltak. Én a magam részéről azonban nem voltam hajlandó belépni a kommunista pártba. Teljesen lekötöttek a különböző társadalmi tevékenységek, például néptáncoktatást szerveztem gyerekeknek.

Találkozásom a Tanúkkal

A gyerekeknek fellépőruhákra volt szükségük, ezért 1945 áprilisában elmentem Emilie Sannameeshez, egy ügyes varrónőhöz. Nem tudtam, hogy Jehova Tanúja. Megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok a világ állapotáról. Mivel éppen akkor tartottak egy békekonferenciát San Franciscóban, ezt válaszoltam: „Szerintem ennek a kormánynak hamarosan leáldoz a csillaga. Ezt a békekonferenciát biztosan azért rendezték, hogy ez tényleg így is legyen.”

Emilie elmondta, hogy a békekonferencia nem fog tartós békét hozni, és felajánlotta, hogy ennek az okát meg is mutatja a Bibliából. De én akkor még nem akartam meghallgatni ezt az illedelmes, középkorú hölgyet. Azért ő búcsúzóul még kérdezett tőlem valamit: „Tudja, hogy Isten szándéka szerint hol élhetett  volna Ádám és Éva?” Nem tudtam válaszolni, mire ő csak ennyit mondott: „Kérdezze meg az édesapját!”

Hazaérve meg is kérdeztem édesapámat, de ő sem tudta a választ. Azt mondta, hogy nem kell a Biblia tanulmányozásával fárasztani magunkat; az a lényeg, hogy higgyünk. Amikor elmentem a ruhákért, megemlítettem Emilie-nek, hogy apa sem tudott válaszolni a kérdésére. A nővérével együtt kihozták a Bibliájukat, és felolvasták nekem, hogy Isten azt az utasítást adta Ádámnak és Évának, hogy viseljék gondját a kertnek, mely az otthonuk volt, és éljenek örökké boldogságban. A Bibliából megmutatták, hogy Isten szándéka az volt, hogy Ádámnak és Évának legyenek gyermekeik, és az egész földre terjesszék ki paradicsomi otthonukat. Teljesen lenyűgöztek ezek a szentírási gondolatok! (1Mózes 1:28; 2:8, 9, 15; Zsoltárok 37:29; Ézsaiás 45:18; Jelenések 21:3, 4).

Az első összejövetel

Mivel nyáron részt kellett vennem egy három hónapos tanári továbbképzésen Tartuban, Emilie megadta nekem egy ottani Tanú címét. Kaptam tőle egy Teremtés könyvet is. Nagy hatással volt rám, hogy mennyire egyszerűen vázolja ez a könyv a Biblia alaptanításait. Ezek után 1945. augusztus 4-én felkerestem a megadott címet.

Miután senki nem nyitott ajtót, olyan hangosan kopogtattam, hogy kijött a szomszéd, aki egy másik címet adott: Salme út 56. Ott egy műhelyben egy asszony éppen krumplit pucolt. Megkérdeztem tőle: „Tartanak itt vallási összejövetelt?” Dühösen felszólított, hogy távozzak, kifejezve, hogy nem látnak szívesen. De én csak nem tágítottam, mire az asszony azt mondta, hogy menjek fel az emeletre, ott van egy bibliatanulmányozó csoport. Kis idő elteltével ebédszünetet tartottak, és én el akartam menni, de ők kérték, hogy maradjak.

A szünetben kicsit körbenéztem, és láttam, hogy két fiatal, feltűnően sápadt, sovány férfi ül az ablaknál. Később megtudtam, hogy a háború alatt több mint egy évet töltöttek különböző rejtekhelyeken, nehogy elfogják őket. * A délutáni ülésszak alatt Friedrich Altpere előadásában elhangzott az „Armageddon” szó. Mivel azelőtt soha nem hallottam ezt a kifejezést, a program után odamentem hozzá, és kérdeztem őt erről a szóról. Erre ő megmutatta nekem a Bibliában (Jelenések 16:16). Amikor látta meglepett arcomat, ő is legalább annyira meglepődött, hogy ez új nekem.

Ekkor jöttem rá, hogy ezt az összejövetelt csak az ismert, megbízható Tanúknak szervezték. Később azt is megtudtam, hogy ez volt az első összejövetelük a háború után! Attól kezdve tudtam, hogy bíznom kell Istenben (Példabeszédek 3:5, 6). Egy év elteltével, 1946 augusztusában megkeresztelkedtem annak jelképeként, hogy átadtam magam az igaz Istennek, Jehovának. Ekkor 20 éves voltam.

Megbirkózom a család ellenállásával

A kormány megkövetelte, hogy az iskolákban tanítsák az ateizmust, és ez próbára tette a Biblia alapján kiiskolázott lelkiismeretemet. Állást akartam változtatni. Amikor ezt elmondtam anyának, ő nekem esett, és megtépte a hajam. Úgy döntöttem, hogy elköltözöm otthonról, de apa buzdított, hogy tartsak ki, ő majd segít nekem.

Az öcsém, Ants is édesanyám oldalán állt. Aztán egy nap kért tőlem néhány kiadványt. Ezeket el is olvasta, és nagyon tetszettek neki. Anya tombolt. Noha Ants még beszélt is az iskolában Istenről, amikor üldözni kezdték, megszakította a kapcsolatot a Tanúkkal. Nem sokkal ezután egy vízi balesetben fejsérülést szenvedett. Ott feküdt a hordágyon lebénulva, de az elméje még ép volt. „Meg fog nekem bocsátani Jehova?” — kérdezte. „Persze” — válaszoltam. Ants néhány nap múlva meghalt. Még csak 17 éves volt.

1947 szeptemberében felmondtam az iskolában. Anya továbbra is nagyon ellenséges volt velem. Amikor kidobálta a házból az összes ruhámat, elköltöztem otthonról. Sannamees testvérnőék fogadtak be. Mindig emlékeztettek rá, hogy Jehova soha nem hagyja el a szolgáit, és ez igazán buzdítóan hatott rám.

 Próbák a háború után

Sannamees testvérnőék megengedték, hogy velük dolgozzak, és mezőgazdasággal foglalkozó családoknak varrtunk, akikkel gyakran meg tudtuk osztani a bibliai igazságokat. Ez örömteli időszak volt számomra, de nemcsak azért, mert megtanultam varrni, hanem azért is, mert tapasztaltabbá váltam a keresztény szolgálatban. A varrás mellett magánórákat adtam matematikából. Ám 1948-ban a hatóságok kezdték letartóztatni a Tanúkat.

A következő év októberében éppen egy birtokon dolgoztam, amikor jött a hír, hogy a rendőrök Sannamees testvérnőék házában jártak, és le akarnak tartóztatni. Amikor elindultam Hugo Susi testvér birtokára, hogy ott elrejtőzzek, megtudtam, hogy pont akkor tartóztatták le őt is. Egy hölgy, akinek korábban varrtunk, felajánlotta, hogy maradjak nála. Később birtokról birtokra költöztem, közben pedig varrtam és folytattam a prédikálómunkát.

A tél elején a Szovjet Állambiztonsági Bizottság (KGB) megtalált Tartuban, Linda Mettig, egy tőlem csak pár évvel idősebb, buzgó fiatal Tanú otthonában. Letartóztattak és bevittek kihallgatásra. A fiatal rendőrök arra kényszerítettek, hogy vegyek le magamról minden ruhát, és miközben bámultak, nagyon megalázva éreztem magam. De miután imádkoztam Jehovához, a szívemet béke és nyugalom járta át.

Ezután egy olyan kicsi cellába zártak, amelyben még lefeküdni sem tudtam. Csak a kihallgatásokra vittek ki. A tisztek így győzködtek: „Nem kell megtagadnia Isten létezését, csak ezt az ostoba prédikálást hagyja abba! Szép jövője lehet.” Aztán meg is fenyegettek: „Élni akar? Vagy meg akar halni az Istenével a szibériai pusztán?”

Három napon át egy szemet sem hagytak aludni az ismétlődő kihallgatások között. A bibliai alapelveken való elmélkedés segített kitartanom. Végül az egyik kihallgatótiszt arra kért, hogy írjak alá egy papírt, melyben kijelentem, hogy nem fogok többé prédikálni. „Rengeteget gondolkodtam ezen — mondtam —, és inkább élek a börtönben úgy, hogy jó kapcsolatom van Istennel, mint szabadon, de úgy, hogy nem élvezem a helyeslését.” A tiszt felkiáltott: „Maga megőrült! Mindannyian le lesznek tartóztatva, és mehetnek Szibériába!”

Váratlan szabadság

Nagy meglepetésemre a kihallgatótisztek éjfél előtt közölték, hogy szedjem össze a holmimat és távozzak. Tudtam, hogy követni fognak, ezért nem a keresztény hittársaim otthonába mentem, hiszen így felfedtem volna a kilétüket. Az utcán észrevettem, hogy tényleg követ három férfi. Jehovához imádkoztam vezetésért, majd befordultam egy sötét utcába, és berohantam egy kertbe. Lefeküdtem a földre, majd falevelekkel betakartam magam. Hallottam a lépteiket, és láttam a zseblámpájuk fényét.

Néhány óra elteltével úgy átjárt a hideg, hogy alig tudtam megmozdulni. A macskaköves utcákon a cipőmet a kezemben vittem, nehogy meghallják a lépteimet. A várost elhagyva végig a főút menti árokban gyalogoltam. Ha közeledett egy autó, hasra vetettem magam. Hajnali 5 órára eljutottam Jüri és Meeta Toomel házához, akik nem messze laktak Tartutól.

Meeta rögtön felfűtötte nekem a szaunát, hogy jól átmelegedhessek. Másnap elment Tartuba, hogy beszéljen Linda Mettiggel. „Már most lássunk neki a prédikálásnak, és járjuk be egész Észtországot a jó hírrel!” — buzdított Linda. Miután egy új frizura, egy kis smink és egy szemüveg segítségével változtattam a külsőmön, nekiláttunk a prédikálásnak. Az elkövetkezendő hónapokban hosszú utakat tettünk meg biciklivel. Útjaink során bátorítottuk a birtokokon élő hívőtársainkat.

A Tanúk szerveztek egy kongresszust 1950. július 24-ére Otepää közelében, az egyik bibliatanulmányozó hatalmas csűrjében. Amikor megtudtuk,  hogy az összejövetel tervei a KGB tudomására jutottak, a legtöbb úton lévő Tanút még sikerült értesítenünk. A következő nap egy másik helyen tartottuk meg az összejövetelt, melyen 115-en voltak jelen. Mindannyian örömtelien tértünk haza, és még eltökéltebbek lettünk, hogy a próbák idején megőrizzük a lojalitásunkat. *

Lindával továbbra is prédikáltunk, és buzdítottuk keresztény hittársainkat. Mindemellett abban az évben krumplit szedtünk a földeken, és megosztottuk a Királyság-üzenetet a többi munkással. Az egyik birtok tulajdonosa még a munkát is abbahagyta, és egy órán át hallgatott bennünket. „Az ember nem hall ilyesmit mindennap!” — jegyezte meg.

Amikor Lindával visszatértünk Tartuba, megtudtuk, hogy már sok Tanút letartóztattak, köztük Linda anyukáját is. A legtöbb barátunkat, így Sannamees testvérnőéket is, akkorra már bebörtönözték. Mivel tisztában voltunk vele, hogy a KGB keres bennünket, szereztünk két biciklit, és a Tartun kívüli területeken prédikáltunk. Egy éjszaka a KGB rám talált Alma Vardja, egy nemrég megkeresztelt Tanú otthonában. Megnézve az útlevelemet az egyik tiszt így kiáltott fel: „Ella! Már mindenütt kerestük magát!” 1950. december 27-ét írtunk ekkor.

Börtön, aztán irány Szibéria

Almával teljes nyugalomban becsomagoltunk néhány holmit, aztán leültünk, hogy harapjunk valamit. A KGB-tiszteket ez meghökkentette: „Még csak nem is sírnak? Egyszerűen leülnek és esznek?” „Az új megbízatásunk helyére igyekszünk, és nem tudjuk, hogy hol eszünk majd újra” — válaszoltuk. Magammal vittem egy takarót, melyből később meleg zoknikat és kesztyűket készítettem. Több hónapos bebörtönzés után 1951 augusztusában más észtországi Tanúkkal együtt száműztek. *

Észtországból vonattal Oroszországba, Leningrádba (a mai Szentpétervár) vittek minket, onnan pedig Komiföldre, az északi sarkkörön túl lévő, hírhedt vorkutai rabszolgamunka-táborba. A csoportunkban három Tanú volt. Az iskolában tanultam oroszul, és a letartóztatásomtól kezdve gyakoroltam is a nyelvet. Így mire a táborba érkeztünk, már elég jól beszéltem oroszul.

Vorkutában találkoztunk egy fiatal ukrajnai hölggyel, aki Tanú lett, mialatt egy náci koncentrációs táborban raboskodott Lengyelországban. Őt és még 14 másik Tanút 1945-ben egy hajóra tették, melyet a németek a Balti-tengeren el akartak süllyeszteni. A hajó mégis biztonságban kikötött Dániában. Később, miután ez az ukrajnai testvérnő visszatért Oroszországba, prédikálás miatt ismét letartóztatták és Vorkutába küldték. Rengeteget buzdított minket.

Találkoztunk két másik nővel is, akik ukránul ezt kérdezték: „Van itt valaki, aki Jehova Tanúja?” Rögtön rájöttünk, hogy testvérnők! Ők bátorítottak, és gondoskodtak rólunk. A többi rab szerint olyan volt, mintha a megérkezésünkkor ránk már egy család várt volna.

Mordvinföldi táborok

1951 decemberében egy orvosi vizsgálat kimutatta, hogy a pajzsmirigyem nem megfelelően működik. Ekkor átszállítottak a mintegy 1500 kilométerrel délnyugatra fekvő mordvinföldi büntetőtáborok egyikébe, mely körülbelül 400 kilométerre délkeletre volt Moszkvától. Az elkövetkezendő években a női táborokban  találkoztam lengyel, magyar, német és ukrajnai Tanúkkal. Megismertem Maimut is, egy észtországi politikai elítéltet.

Maimu, még mialatt Észtországban a börtönben volt, gyermeket szült, és egy jólelkű őr odaadta a picit Maimu anyukájának. Mordvinföldön elkezdtük Maimuval tanulmányozni a Bibliát, és el is fogadta a tanultakat. Tudott levelezni az anyukájával, aki szintén elfogadta a bibliai igazságot, és amit tanult, átadta Maimu kislányának, Karinnak is. Hat évvel később Maimu hazamehetett, és végre együtt lehetett a kislányával. Amikor Karin felnőtt, férjhez ment egy testvérhez. Férjével már 11 éve Jehova Tanúi észtországi fiókhivatalában, Tallinnban szolgál.

A hatalmas, mordvinföldi táborrendszer egyik fallal körülvett táborán belül volt egy rész, amelyet ketrecnek neveztek. Szigorúan őrzött, kicsi cellákból állt. Keresztényi tevékenységünk miatt hat Tanúval én is ide kerültem. De még ott is készítettünk miniatűr, kézzel írt másolatokat Az Őrtorony cikkeiről, és átcsempésztük őket más közeli táborokba is. Az egyik módszerünk az volt, hogy kivéstünk egy hosszú szappandarabot, beletettük a cikket, majd újra szappant olvasztottunk rá.

A mordvinföldi táborokban töltött évek során több mint tíz embernek tudtam segíteni, hogy Isten szolgálata mellett foglaljon állást. Végül, 1956. május 4-én ezt mondták nekem: „Ön szabad, és most már hihet az Istenében, Jehovában.” Még abban a hónapban hazamentem Észtországba.

Közel 50 éve újra otthon

Nem volt se állásom, se pénzem, se otthonom. De néhány nappal a megérkezésem után találkoztam egy hölggyel, aki érdeklődést mutatott a Biblia tanításai iránt. Megengedte, hogy egy darabig nála és a férjénél lakjam az egyszobás lakásukban. Kértem kölcsön pénzt, vettem gyapjúfonalat, és kötöttem belőle kardigánokat, melyeket aztán a piacon eladtam. Később felajánlottak egy állást a rákbetegekkel foglalkozó tartui kórházban, ahol végül hét évig dolgoztam, különböző feladatokat látva el. Időközben Lembit Toom is visszatért a szibériai száműzetésből, és 1957 novemberében összeházasodtunk.

A KGB továbbra is megfigyelt minket, és állandóan zaklattak, hiszen a prédikálómunkánk még mindig be volt tiltva. Ennek ellenére minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy megosszuk másokkal a hitünket. Erről az időszakról Lembit mesélt az Ébredjetek! 1999. február 22-ei számában. Az 1950-es évek végén és az 1960-as és 70-es években folyamatosan tértek haza a száműzött Tanúk. Az 1980-as évek vége felé már több mint 700 Tanú volt Észtországban. 1991-ben hivatalosan elismerték keresztényi tevékenységünket, és azóta már 4100 fölé emelkedett az észtországi Tanúk száma!

Már több mint 60 év telt el azóta, hogy részt vettem azon az első titkos összejövetelen a II. világháború után. Attól kezdve elhatároztam, hogy megszívlelem a bibliai felszólítást: „Bízzál Jehovában, és tégy jót”. Magam is tapasztaltam, hogy ha ezt teszem, akkor megkapom ’szívem kéréseit’ (Zsoltárok 37:3, 4).

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 23. oldalon]

„Már most lássunk neki a prédikálásnak, és járjuk be egész Észtországot a jó hírrel!” (Linda Mettig).

[Kép a 24. oldalon]

Kilenc másik Tanúval a mordvinföldi büntetőtáborban

[Kép a 24. oldalon]

A férjemmel, Lembittel most