„Csak beugrottam a leveleimért”

„SOHA nem felejtem el azt a hétfő reggelt – mondja Andre, egy fehér bőrű férfi, aki a Dél-afrikai Köztársaságban született, de most Namíbiában él. – A postán nagy volt a tömeg. Láttam egy gyanús, gazdátlan táskát. Elkértem a leveleimet, aztán eljöttem. Úgy három perce ültem a kocsiban, amikor iszonyatos robbanást hallottam. Később tudtam meg, hogy a bomba csupán néhány méterre volt attól a helytől, ahol álltam.

Csak beugrottam a leveleimért. Nagyon sokkoló volt a felismerés, hogy ártatlan emberek haltak meg, akik közül többeket ismertem is. Bár ennek már 25 éve, még mindig kiráz a hideg, ha rágondolok. A robbanás utáni képek még most is be-bevillannak. Ilyenkor arra gondolok, hogy én is meghalhattam volna.”

Az egész világot sújtja

Noha személyesen talán még nem éltünk át ilyen támadást, biztosan tudunk róla, hogy gyakran történnek hasonló esetek a világ különböző pontjain. Egyre többen folyamodnak erőszakhoz – terrorcselekményekhez, ahogy mondani szokás –, hogy elérjék a céljaikat. (Lásd a „ Kik a terroristák?” című kiemelt részt a következő oldalon.)

Egy oknyomozó újságíró megállapította, hogy 1997-ben „mindössze négy olyan ország volt, ahol sorozatos öngyilkos merényletek történtek”. 2008-ban viszont már azt írta, hogy „Ausztrália és Antarktika kivételével valamennyi földrészen, több mint harminc országban végeztek pusztítást öngyilkos merénylők”. Az újságíró arra a következtetésre  jutott, hogy a támadásokat „egyre több szervezet hajtja végre, és évről évre nő a halálos áldozatok száma” (The Globalization of Martyrdom).

Gondoljunk a bevezetőben említett támadásra. A robbantásért felelősséget vállaló csoport tagjai szabadságharcosoknak tartották magukat. Szerették volna kivívni az országuk függetlenségét. De mi viszi rá az embereket arra, hogy ilyen módon próbálják elérni a céljaikat? Figyeljük meg Hafeni esetét.

Zambiában született, és a szomszédos országok menekülttáboraiban nőtt fel. „Feldühített, hogy milyen kegyetlenül és igazságtalanul bánnak a családommal és másokkal” – mondja. Ezért csatlakozott egy felkelő csoporthoz, melyhez a szülei is tartoztak.

Hafeni így emlékszik vissza azokra az időkre: „Az volt a legszomorúbb, hogy a menekültélet mindenkit tönkretett érzelmileg. A gyerekeket elszakították a szüleiktől és a testvéreiktől. A nagyobbakat harcolni vitték. Sokan közülük vissza sem tértek. Én soha nem láttam az apukámat, még fényképen sem. Csak annyit tudtam róla, hogy meghalt egy összecsapásban. Ezek a sebek mind a mai napig fájnak.”

Nyilvánvaló, hogy összetett problémáról van szó. Ha jobban megértjük a háttérben meghúzódó okokat, látni fogjuk, hogy mire lenne szükség ahhoz, hogy véget érjen az effajta erőszak.

[Kiemelt rész/kép a 4. oldalon]

 KIK A TERRORISTÁK?

Mark Juergensmeyer kutató így fogalmaz: „Hogy valaki »terrorcselekménynek« nevez-e egy erőszakos cselekményt, az attól függ, hogy szerinte indokolt volt-e. A kifejezés használatát nagyban befolyásolja az ember látásmódja: Ha békésnek látja a világot, akkor az erőszakos cselekményeket terrorizmusnak minősíti. Ha úgy látja, hogy a világ hadban áll, akkor jogosnak érzi az erőszakot.”

Éppen ezért gyakran politikai szempontból ítélik meg, hogy ki a terrorista. Számos csoport tagjai szabadságharcosoknak tartják magukat, nem pedig terroristáknak. Egy írónő szerint a terrorizmus magában foglalja, hogy 1. civileket támadnak meg, és 2. a drámai hatás kedvéért, félelemkeltés céljából alkalmaznak erőszakot. A harcosok tehát – akár felkelők egy csoportjáról van szó, akár egy kormány megbízottjairól – gyakran terrorisztikus módszerekhez folyamodnak.