„AZ ARATNIVALÓ sok, de a munkás kevés. Kérve kérjétek hát az aratás urát, hogy küldjön ki munkásokat, hogy begyűjtsék a termést” (Luk 10:2). Jézusnak ezek a közel 2000 évvel ezelőtt elhangzott szavai jól ráillenek a mai Mianmarra, ugyanis az 55 milliós lakosság körében csupán 4200 hírnök terjeszti a jó hírt.

Az aratás ura, Jehova több száz, más országban élő testvért és testvérnőt indított arra, hogy költözzenek ebbe a délkelet-ázsiai országba, és támogassák a jelképes aratómunkát. Mi alapján döntöttek ezek a hírnökök a költözés mellett? Hogyan sikerült kivitelezniük? És milyen élményeik vannak? Lássuk!

Néhány évvel ezelőtt Kadzuhiro, egy japán úttörő epilepsziás rohamot kapott, elvesztette az eszméletét, és kórházba került. Az orvosa azt mondta, hogy két évig nem vezethet. Kadzuhiro kétségbeesett: „Hogy folytatom így az úttörőzést, amit annyira szeretek?” Buzgón imádkozott Jehovához, hogy mutassa meg neki, hogyan végezhetné tovább az úttörőszolgálatot.

Kadzuhiro ezt meséli: „Egy hónappal később egy barátom, aki Mianmarban szolgál, értesült a helyzetemről. Felhívott, és ezt mondta: »Mianmarban szinte mindenki busszal jár. Ha ideköltözöl, autó nélkül is folytathatod a szolgálatot.« Érdeklődtem az orvosomnál, hogy az állapotom megengedi-e, hogy Mianmarba menjek. Legnagyobb meglepetésemre ezt válaszolta: »Épp Japánban van egy mianmari agyspecialista. Bemutatom majd neki, és ha újra rohama lenne, ő majd kezelni tudja önt.« Ezt egyértelműen Jehova válaszának tekintettem.”

Kadzuhiro e-mailt írt a mianmari fiókhivatalnak, hogy a feleségével szívesen szolgálnának ott úttörőkként. Öt nappal később meg is kapták a választ: „Gyertek, több úttörőre van szükségünk!” Kadzuhiro és a felesége, Mari eladták az autóikat, beszerezték a vízumot, és megvették a repülőjegyeket. Most örömmel szolgálnak a jelnyelvű csoportban Mandalajban. Kadzuhiro ezt mondja: „Ami velünk történt, az még jobban meggyőzött minket arról, hogy igaz a Zsoltárok 37:5-ben olvasható ígéret: »Engedd, hogy Jehova irányítson utadon, támaszkodj rá, és ő majd cselekszik az érdekedben.«”

2014-ben Jehova Tanúi különleges kongresszust szerveztek Mianmarban, amelyre számos küldött érkezett más országokból. Az egyikük Monique volt, egy 30-as éveiben járó testvérnő az Egyesült Államokból. Ezt meséli: „Miután hazatértem a kongresszusról, azt kértem Jehovától, hogy mutassa meg, hogyan alakítsam az életemet. A szüleimmel is beszélgettem a szellemi céljaimról. Mindhárman úgy éreztük, hogy vissza kellene mennem Mianmarba. De azért még sok időn keresztül imádkoztam, mire sikerült megtennem ezt a lépést.” Monique elmondja, mi okozott neki nehézséget.

„Jézus azt mondta a követőinek, hogy egy döntés előtt mindig számítsák ki a költségeket. Úgyhogy átgondoltam, hogy tulajdonképp megengedhetem-e magamnak ezt a költözést. Az is felmerült bennem, hogy képes leszek-e ott megélni anélkül, hogy olyan munkát vállalnék, ami sok időmet veszi el.” Monique beismeri: „Igen hamar rá kellett jönnöm, hogy nincs annyi pénzem, hogy a világ másik végére költözzek.” Végül hogyan tudta mégis megtenni? (Luk 14:28).

Monique így magyarázza: „Egyik nap behívott a főnöknőm. Ideges voltam, mert attól féltem, hogy elbocsát. Ám ehelyett megdicsért, és elmondta, hogy prémiumot kapok. Mint kiderült, ez pont annyi pénz volt, amennyire szükségem volt ahhoz, hogy megszabaduljak az anyagi kötelezettségeimtől!”

Monique 2014 decembere óta szolgál Mianmarban. Hogy tetszik neki a prédikálás? „Olyan boldog vagyok, hogy itt lehetek – mondja. – Három személlyel tanulmányozok. Az egyikük egy 67 éves néni. Mindig mosolyogva üdvözöl, és átölel. Amikor megtudta, hogy Isten neve Jehova, könnyekig meghatódott. Azt mondta, hogy még soha nem hallott erről, és hogy bár a lánya lehetnék, a létező legfontosabb igazságot tanítottam meg neki. Mondanom sem kell, hogy nekem is könnybe lábadt a szemem. Az ilyen élmények igazán örömtelivé teszik itt az életet.” Monique-nak nemrég arra is lehetősége volt, hogy részt vegyen a királysághirdetők iskoláján.

Sokakat az csábított Mianmarba, hogy a 2013-as évkönyvben olvastak az országról. Egy 30 év körüli testvérnő, Li már eddig is egy délkelet-ázsiai országban élt. Teljes időben dolgozott, de az évkönyvben olvasottak hatására elgondolkodott rajta, hogy milyen lenne Mianmarban szolgálni. Ezt mondja: „2014-ben részt vettem a különleges kongresszuson Yangonban, és találkoztam egy házaspárral, akik az ottani kínai területen szolgálnak. Mivel beszélek kínaiul, úgy döntöttem, hogy Mianmarba költözöm, hogy támogassam a kínai csoportot. Összefogtam Monique-kal, és Mandalajban telepedtünk le. Jehova segítségével mind a ketten kaptunk részidős tanári állást ugyanabban az iskolában, és lakást is találtunk a közelben. A nagy hőség és néhány kellemetlenség ellenére nagyon szeretek itt szolgálni. A mianmari emberek egyszerűen élnek, udvariasak, és szívesen szánnak rá időt, hogy meghallgassák a jó hírt. Izgalmas látni, ahogyan Jehova felgyorsítja a munkát. Szilárdan hiszem, hogy Jehova akaratából vagyok Mandalajban.”

Sokan, akik szükségterületre költöztek, tapasztalták az ima erejét. Például ott van Dzsumpei és Nao, egy házaspár, akik a 30-as éveik közepén járnak. Már Japánban is egy jelnyelvű gyülekezetben szolgáltak. Akkor miért költöztek Mianmarba? Dzsumpei  ezt mondja: „A feleségemmel mindig is arról álmodoztunk, hogy külföldön szolgáljunk szükségterületen. A gyülekezetünkből az egyik testvér Mianmarba költözött. Noha nem volt sok félretett pénzünk, 2010 májusában mi is elköltöztünk. Az ottani testvérek nagyon kedvesen fogadtak minket!” És vajon milyennek találja a mianmari jelnyelvű területet? „Hatalmas az érdeklődés – jelenti ki. – A siket embereket teljesen lenyűgözi, amikor lejátszunk nekik egy jelnyelvű videót. Nagyon örülünk, hogy úgy döntöttünk, hogy itt fogjuk szolgálni Jehovát.”

Hogyan boldogul Dzsumpei és Nao anyagilag? Dzsumpei elmondja: „Három év alatt feléltük a megtakarításunk nagy részét, és már nem telt rá, hogy kifizessük a következő évi lakbért. A feleségemmel sokat imádkoztunk. Váratlanul kaptunk egy levelet a fiókhivataltól, hogy kineveztek minket ideiglenes különleges úttörőknek. Jehovába vetettük a bizalmunkat, és ő nem hagyott cserben. Minden tekintetben gondunkat viseli.” Dzsumpei és Nao nemrégiben szintén elvégezték a királysághirdetők iskoláját.

A 43 éves, olasz származású Simone és a 37 éves új-zélandi felesége, Anna szintén Mianmarba költöztek. Mi indította őket erre? „A 2013-as évkönyv beszámolója” – feleli Anna. Simone pedig hozzáteszi: „Óriási kiváltság Mianmarban szolgálni. Itt sokkal egyszerűbb az élet, és így több időt tudok Jehova munkájára fordítani. Megindító átélni, hogyan gondoskodik rólunk Jehova ezen a szükségterületen” (Zsolt 121:5). Anna így beszél az érzéseiről: „Soha nem voltam még ennyire boldog. Egyszerűen élünk. Többet vagyok a férjemmel, és közelebb kerültünk egymáshoz. Sok új barátunk is lett. Az embereknek nincsenek előítéleteik a Tanúkkal szemben, és rengeteg az érdeklődő.”

Anna egy példát is említ: „Egyik nap tanúskodtam egy egyetemista lánynak a piacon, és megígértem, hogy újra felkeresem. Legközelebb elhívta az egyik barátnőjét. Aztán még néhány másikat. Később újabb személyeket hívott. Most ötükkel tanulmányozok.” Simone pedig ezt mondja: „A helyiek barátságosak és kíváncsiak. Annyian érdeklődnek, hogy nem is jut időnk mindenkire.”

Egy másik házaspár Japánból szintén Mianmarba költözött. Hogyan hozták meg ezt a döntést? Midzuho, a feleség elmeséli: „A férjemmel, Szacsióval régóta szerettünk volna egy olyan országban prédikálni, ahol több hírnökre van szükség. De nem tudtuk, hová menjünk. Aztán amikor elolvastuk a 2013-as évkönyv beszámolóját, nagyon megérintettek minket a mianmari történetek, és fontolóra vettük, hogy odaköltözünk.” Szacsio hozzáteszi: „Úgy döntöttünk, hogy elutazunk egy hétre a legnagyobb városba, Yangonba, hogy »kikémleljük«  az országot. Ez a rövid felderítőút meggyőzött minket arról, hogy ott a helyünk.”

Rodney és Jane, egy 50 év körüli házaspár Ausztráliából 2010 óta segíti a mianmari prédikálómunkát. A fiuk, Jordan, és a lányuk, Danica is velük szolgál. Rodney ezt mondja: „Nagy hatással volt ránk, hogy mennyire éhezik az igazságot az itteni emberek. Más családoknak is csak ajánlani tudom, hogy próbálják ki a szolgálatot egy olyan helyen, mint Mianmar.” Miért? Ezt válaszolja: „Felbecsülhetetlen, hogy mennyit nyert ezzel a családunk szellemi téren! Sok fiatal életét olyan dolgok töltik ki, mint a kocsik, mobilok, karrier és ehhez hasonlók. A mi gyerekeink viszont azzal kötik le magukat, hogy új szavakat tanulnak a szolgálathoz, igyekeznek fejlődni, hogy ügyesen érveljenek olyan embereknek, akik nem ismerik a Bibliát, felkészülnek, hogy hozzá tudjanak szólni az összejövetelen, vagy más izgalmas szellemi elfoglaltságokra fordítják az idejüket.”

Oliver, egy 37 éves testvér az Egyesült Államokból elmagyarázza, miért ajánlja másoknak is ezt a fajta szolgálatot: „Számos áldással jár, hogy kiléptem a komfortzónámból Jehova szolgálatáért. Az, hogy elköltöztem otthonról, arra ösztönzött, hogy jobban rábízzam magam Jehovára, a körülményektől függetlenül. Olyanokkal prédikálok együtt, akiket nem ismertem korábban, de ugyanabban hisznek, mint én. Ez megerősíti bennem, hogy nincs fontosabb dolog a világon, mint Isten királysága.” Oliver a feleségével, Annával buzgón prédikál a kínai nyelvterületen.

Trazel egy testvérnő, aki az 50-es éveiben jár, és Ausztráliából ment Mianmarba 2004-ben. Így beszél az érzéseiről: „Azoknak, akiknek a körülményei lehetővé teszik, hogy szükségterületre költözzenek, szívből ajánlom, hogy tegyék meg ezt a lépést. Ha megvan bennünk a készség, Jehova megáldja az erőfeszítéseinket. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok élni. Nem is kívánhatnék ennél tartalmasabb életet.”

Bárcsak arra indítanának téged ezek a lelkes beszámolók, hogy átgondold, tudnál-e olyan helyen segíteni az embereknek, ahol még nem hallottak a jó hírről. Igen, a szükségterületen szolgáló testvérek így kérlelnek: „Jöjj át Mianmarba, és segíts nekünk!”