Láttam, milyen ereje van a bibliai igazságnak

Vito Fraese elmondása alapján

TRENTINARA. Ez a név valószínűleg nem sokat mond nektek. Ez egy kisváros, Nápolytól délre. A szüleim és a bátyám, Angelo ott születtek. Angelo születése után a szüleim kivándoroltak az Egyesült Államokba, és Rochesterben (New York állam) telepedtek le. Én már itt születtem 1926-ban. Édesapám legelőször 1922-ben találkozott a Bibliakutatókkal, ahogy akkoriban Jehova Tanúit nevezték. Édesanyámmal együtt rövid időn belül maguk is Bibliakutatók lettek.

Apukám nyugodt természetű, gondolkodó ember volt, bár az igazságtalanság nagyon fel tudta ingerelni. Nagyon felháborodott, amikor látta, hogy a papság milyen tudatlanságban tartja az embereket. Éppen ezért soha nem mulasztott el egyetlen lehetőséget sem, hogy megossza másokkal a bibliai igazságokat. Miután nyugdíjas lett, elkezdte a teljes idejű szolgálatot. Ki is tartott ebben egészen addig, amíg a rossz egészségi állapota és a kemény telek miatt 74 évesen arra nem kényszerült, hogy abbahagyja. De még ezután is, még a 90-es éveiben is, havonta 40-60 órát prédikált. Apukám példája óriási hatással volt rám. Bár szeretett viccelődni, alapvetően komoly ember volt. Mindig azt mondogatta, hogy az igazságot komolyan kell venni.

A szüleink sok erőfeszítést tettek, hogy Isten Szavát megtanítsák nekünk, ötünknek. Én 1943. augusztus 23-án keresztelkedtem meg, 1944 júniusában pedig úttörő lettem. Carmela, a nővérem Geneva városában (New York állam) végezte az úttörőszolgálatot egy másik lelkes testvérnővel, Fernnel. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, Fern az a lány, akivel le szeretném élni az életemet. Így 1946 augusztusában összeházasodtunk.

Misszionáriusi munka

Az első két megbízatásunk különleges úttörőként Genevába és Norwichba (New York állam) szólt. 1948 augusztusában abban a kiváltságban volt részünk, hogy a 12. osztály tagjaiként elvégezhettük a Gileád Iskolát. Ezután Nápolyba küldtek minket egy másik misszionárius házaspárral, Carl és Joanne Ridgeway-jel. Akkoriban Nápoly azzal küzdött, hogy talpra álljon a világháború okozta pusztítás után. Mivel nehezen találtunk házat magunknak, néhány hónapig egy kis, kétszobás lakásban laktunk.

Otthon a szüleim nápolyi dialektusban beszéltek, ezért az amerikai akcentusom ellenére az emberek egészen jól megértették, amit olaszul mondtam. Fernnek nem volt egyszerű megtanulnia a nyelvet. De az igazat megvallva, behozta a lemaradását, sőt még le is körözött.

Először csupán egy négyfős család érdeklődött az igazság iránt Nápolyban. Ők csempészcigarettát árultak. A család egyik tagja, Teresa minden egyes munkanap csodálatos átalakuláson ment keresztül. Reggelente a ruháján lévő számtalan zseb tele volt tömve cigarettával,  ezért nagyon kövérnek nézett ki. Viszont estére olyan sovány lett, mint a piszkafa. Az igazság teljesen megváltoztatta ezt a családot. Végül a rokonaikkal együtt 16-an Tanúk lettek. Ma Nápolyban már majdnem 3700 Tanú van.

Ellenségeskedés a munkánkkal szemben

Miután csupán 9 hónapot töltöttünk Nápolyban, a hatóságok arra kényszerítettek mind a négyünket, hogy hagyjuk el a várost. Körülbelül egy hónapot Svájcban töltöttünk, majd turistavízummal visszatértünk Olaszországba. Fernnel a megbízatásunk Torinóba szólt. Kezdetben egy hölgynél béreltünk szobát, ahol nem volt külön fürdőszobánk és konyhánk. Amikor a Ridgeway házaspár megérkezett Torinóba, kibéreltünk együtt egy házat. Idővel már öt misszionárius házaspár lakott ott.

1955-re, amikor a hatóságok miatt el kellett hagynunk Torinót, már négy gyülekezet megalakult. A helyi képesített testvérek gondoskodni tudtak a gyülekezetekről. A tisztviselők ezt mondták nekünk: „Biztosak vagyunk benne, hogy ha maguk, amerikaiak végre elmennek innen, minden, amit felépítettek, semmivé lesz.” Ám az ezt követő növekedés megmutatta, hogy a munkánk sikere Istentől függ. Ma már több mint 4600 Tanú van Torinóban, 56 gyülekezetben.

A csodálatos Firenze

A következő megbízatásunk Firenzébe szólt. Korábban már sokat hallottunk erről a városról, hiszen a nővérem, Carmela és a férje, Merlin Hartzler itt szolgált misszionáriusként. Ebben a csodálatos városban megannyi szemet gyönyörködtető látványosság található: a Piazza della Signoria, a Ponte Vecchio, a Piazzale Michelangelo és a Palazzo Pitti. Öröm volt látni, hogy néhány firenzei lakost mennyire megérintett a jó hír.

Például tanulmányoztunk egy családdal, amelyben a szülők meg is keresztelkedtek. Az apa azonban dohányzott. 1973-ban Az Őrtorony folyóirat írt arról, hogy a dohányzás tisztátalan szokás, és arra buzdította az olvasókat, hogy hagyjanak fel vele. Az idősebb gyermekei könyörögtek neki, hogy szokjon le. Ő ezt meg is ígérte, de mégsem tette meg. Egyik este a feleség elküldte lefeküdni a 9 éves ikreket, de nem mondta el velük a lefekvés előtti imát. Később emiatt rosszul érezte magát, és bement  a szobájukba. Az ikrek addigra már saját maguk elmondták az imát. „Mit kértetek az imában?” – kérdezte az anyuka. „Azt kértük Jehovától, hogy segítsen a papának leszoknia a cigiről.” A feleség ekkor behívta a szobába a férjet. „Gyere, és hallgasd meg, hogy hogyan imádkoztak a gyermekeid.” Az apa, miután hallotta a gyerekek szavait, könnyekre fakadt, és ezt mondta: „Soha többé nem fogok rágyújtani.” Meg is tartotta az ígéretét, és ma már a családjuk 15 tagja Tanú.

Szolgálat Afrikában

1959-ben Szomáliába utaztunk, ugyanis Muqdisho városa lett az új megbízatási helyünk két másik misszionáriussal, Arturo Leverisszel és a bátyámmal, Angelóval együtt. A megérkezésünkkor a politikai helyzet pattanásig feszült volt. Abban az időben az ENSZ azzal bízta meg Olaszországot, hogy amíg Szomália nem válik függetlenné, olasz igazgatás alatt legyen. Ám a helyzet egyre rosszabbra fordult. Néhány olasz, akivel tanulmányoztuk a Bibliát, elhagyta az országot, és gyülekezetet sem tudtunk alapítani.

Ebben az időszakban történt, hogy a zónafelvigyázó megkért, hogy szolgáljak a segítőjeként. Így hát elkezdtük meglátogatni a közelebbi országokat. Néhányan, akikkel tanulmányoztunk, szépen előrehaladtak, de el kellett hagyniuk a hazájukat az ellenségeskedés miatt. Mások maradtak, annak ellenére, hogy emiatt sok szenvedéssel kellett szembenézniük. * Még most is könnybe lábad a szemünk, ha a Jehova iránt érzett szeretetükre és a hűséges kitartásukra gondolunk.

Szomáliában és Eritreában a hőség és a magas páratartalom szinte elviselhetetlen volt. Néhány helyi csípős étel pedig még jobban megizzasztott minket. Amikor először ettünk ilyen helyi specialitást az egyik bibliatanulmányozónknál, a feleségem viccesen megjegyezte, hogy neki még a füle is rákvörös lett.

Amikor Angelo és Arturo másik megbízatást kapott, egyedül maradtunk. Nem volt könnyű, hiszen senki sem buzdított minket. Ám ez segített, hogy még közelebb kerüljünk Jehovához, és még inkább bízzunk benne. Nagyon buzdítóak voltak azok az alkalmak, amikor olyan országokba látogattunk el, ahol a munkánk betiltás alatt volt.

Szomáliában számtalan nehézséggel kellett megküzdenünk. Nem volt hűtőnk, ezért mindennap csak annyi ételt vettünk, amennyit aznap meg tudtunk enni. Volt, hogy pörölycápahúst ettünk vagy helyi gyümölcsöket, például mangót, papáját, grépfrútot, kókuszdiót vagy banánt. Azonban gyakran meg kellett elégednünk  repdeső rovarokkal. Olykor a nyakunkon landoltak, miközben bibliatanulmányozást vezettünk. Az viszont jó volt, hogy volt egy robogónk, így legalább nem kellett órákat gyalogolnunk a tűző napon.

Ismét Olaszországban

A barátok nagylelkűségének köszönhetően fel tudtunk szállni egy banánszállító hajóra, és így el tudtunk jutni Olaszországba, hogy részt vegyünk az 1961-es nemzetközi kongresszuson Torinóban. Itt megtudtuk, hogy újabb megbízatás vár ránk. 1962 szeptemberében visszatértünk Olaszországba, és körzetfelvigyázó lettem. Vettünk egy kis autót, mellyel öt éven át két körzetet szolgáltunk ki.

Az afrikai hőség után most a hideggel kellett megküzdenünk. Az első télen, miközben egy gyülekezetet látogattunk meg az Alpok lábánál, egy teljesen fűtetlen szobában aludtunk, alattunk pedig egy pajta volt. Annyira hideg volt, hogy kabátban feküdtünk le. Mint megtudtuk, azon az éjszakán négy tyúk és két kutya fagyott meg a közelben.

Később kerületfelvigyázóként is szolgáltam. Azokban az időkben egész Olaszországot bejártuk. Olyan területeket is sokszor meglátogattunk, mint Calabria vagy Szicília. Buzdítottuk a fiatalokat, hogy haladjanak előre szellemileg, és törekedjenek arra, hogy gyülekezeti felvigyázóként, utazószolgaként vagy Bétel-tagként szolgáljanak.

Sokat tanultunk azoktól a hűséges testvérektől, akik teljes szívvel szolgálták Jehovát. Felnéztünk rájuk a kiváló tulajdonságaik miatt, például a Jehova iránti feltétel nélküli lojalitásuk, a nagylelkűségük, a testvérek iránti szeretetük, az alkalmazkodókészségük és az önfeláldozásuk miatt. Több olyan esküvőn is részt vettünk, melyet Királyság-teremben olyan Tanúk közreműködésével tartottak, akiket hivatalosan elismertek mint egyházi szolgákat. Évekkel korábban ez elképzelhetetlen volt. A gyülekezeti összejöveteleket többé nem testvérek otthonaiban, konyhákban vagy lócákon ülve tartottuk meg, ahogyan azt korábban Torinóban tettük. Ma már a legtöbb gyülekezet gyönyörű Királyság-teremben gyűlik össze, mely dicsőséget szerez Jehovának. Többé már nem elhanyagolt színháztermekben tartjuk a kongresszusokat, hanem tágas kongresszusi termekben. És micsoda öröm volt szemtanúja lenni annak, hogy a hírnökök száma 243 000 fölé emelkedik! Amikor megérkeztünk Amerikából Olaszországba, csupán 490-en voltak.

Jó döntéseket hoztunk

Mindig is megvoltak a magunk nehézségei: olykor honvágy, máskor betegség gyötört minket. Fernen mindig eluralkodott a honvágy, amikor megpillantotta a tengert. Ezenkívül  három komolyabb műtéten is átesett. Egyszer, amikor épp egy bibliatanulmányozásra igyekezett, egy ellenséges férfi vasvillával rátámadt. Fern a kórházban kötött ki miatta.

Noha időnként elkedvetlenedtünk, a Siralmak 3:24-gyel összhangban ’Jehovára vártunk’. Ő a vigasztalás Istene. Egyszer, amikor épp mélyponton voltunk, Fern kapott egy csodálatos levelet Nathan Knorr testvértől. Azt írta neki, hogy jól tudja, hogy a német származású, pennsylvaniai asszonyok, mint ő, erősek és szívósak, hiszen maga is Pennsylvaniában, Bethlehemben született, ahol Fern elkezdte az úttörőszolgálatot. És ebben igaza volt. Az évek során rengeteg buzdítást kaptunk sokféleképpen, sokaktól.

A próbák ellenére igyekeztünk megőrizni a buzgalmunkat a szolgálatban. Ha a buzgalomról van szó, Fern a lambruscóra, egy finom, olasz habzóborra utalva viccesen mindig megjegyzi: „Ne hagyjuk, hogy megszűnjön bennünk a pezsgés.” Miután negyven éven át körzeteket és kerületeket látogattunk meg, új kiváltságot kaptunk: idegen nyelvű gyülekezetek és csoportok megszervezésében és látogatásában veszünk részt. Ezek a csoportok olyan országokból érkezett embereknek prédikálnak, mint például Banglades, Eritrea, Etiópia, Fülöp-szigetek, Ghána, India, Kína, Nigéria vagy Srí Lanka. Egy könyv is kevés lenne, ha számba akarnánk venni, hogy hányszor láttuk, amint Isten Szavának az ereje átformálja azoknak az életét, akik megízlelték Jehova irgalmát (Mik 7:18, 19).

Nap mint nap kérjük Jehovát imában, hogy adjon nekünk lelki és fizikai erőt, melyre szükségünk van a szolgálatban. Az Úr öröme a mi erősségünk. Ennek az örömnek köszönhetően a szemünk mindig ragyog, és meg vagyunk győződve arról, hogy jó döntéseket hoztunk, amint a bibliai igazság magvait szórtuk (Ef 3:7; Kol 1:29).

[Lábjegyzet]

[Táblázat/​képek a 27–29. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

A szüleim Rochesterben

1948

South Lansingben a Gileád Iskola 12. osztályának tagjaként

1949

Fernnel, mielőtt Olaszországba utaztunk

Caprin

1952

Misszionáriusokkal Torinóban és Nápolyban

1963

Fern néhány bibliatanulmányozóval

„Ne hagyjuk, hogy megszűnjön bennünk a pezsgés”