PASCAL szegényes körülmények között nőtt fel Elefántcsontparton, és mindig is jobb életre vágyott. Amatőr bokszolóként gyakran tűnődött azon, hogyan válhatna belőle híres sportoló, és hogyan gazdagodhatna meg. Úgy 25 éves lehetett, amikor elhatározta, hogy Európába megy szerencsét próbálni. De tudta, hogy megfelelő papírok nélkül ezt csak illegálisan teheti meg.

1998-ban 27 évesen nekivágott az útnak. Miután átutazott Ghánán, Togón és Beninen, eljutott a nigeri Birni-N’Konni városába. Ám az út igazán veszélyes része még előtte állt. A terve a következő volt: teherautón folytatja tovább az útját észak felé, átvág a Szaharán, majd a Földközi-tenger partján hajóra száll, hogy átkeljen Európába. A terve azonban nem vált valóra. Mi történt?

Egyrészt elfogyott a pénze, másrészt megismerkedett Noéval, egy úttörővel, és elkezdte tanulmányozni a Bibliát. A tanultak megérintették a szívét, és megváltoztatták az életcélját: a meggazdagodás helyett inkább Isten szolgálatának akarta szentelni az életét. 1999 decemberében megkeresztelkedett. A Jehova iránti hálája arra indította, hogy ő is úttörő legyen. 2001 óta végzi ezt a szolgálatot Nigerben, épp abban a városban, amelyben megismerte az igazságot. Mit gondol a szolgálatról? „Boldogabb életet el sem tudok képzelni!” – mondja túláradó örömmel.

Pascalhoz hasonlóan sokan mások is azt tapasztalták, hogy ha Isten szolgálata áll első helyen az életükben, megelégedettebbek. Ez a felismerés több, Európában élő Tanút arra indított, hogy Afrikába költözzön, és olyan területen szolgáljon, ahol csak kevesen prédikálják a Királyság jó hírét. A nyugat-afrikai Beninben, Burkina Fasóban, Nigerben és Togóban jelenleg mintegy 65 ilyen vállalkozó szellemű (17 és 70 év közötti) testvér és testvérnő szolgál. * Mi ösztönözte őket arra, hogy elköltözzenek, és hogyan alakult azóta az életük?

Anne-Rakel a 20-as évei elején járt, amikor úgy 15 évvel ezelőtt Dániából Togóba költözött. Most egy jelnyelvű gyülekezetben szolgál. Ezt mondja: „A szüleim misszionáriusok voltak Szenegálban, és mindig lelkesen meséltek nekem az ott töltött éveikről. Ezért én is kedvet kaptam ahhoz, hogy misszionárius legyek.” A példája ösztönzőleg hatott másokra is. „Később a húgom és az öcsém is ideköltözött Togóba.”

 Aurele, egy 70 éves francia testvér ezt mondja: „Amikor öt évvel ezelőtt nyugdíjba mentem, választhattam, hogyan fogom tölteni az elkövetkező éveket: nyugodt, békés életet élek Franciaországban, és várom, hogy eljöjjön a paradicsom, vagy arra fordítom a felszabaduló időmet, hogy még többet tegyek a szolgálatban.” Aurele az utóbbit választotta. Körülbelül három évvel ezelőtt a feleségével, Albert-Fayette-tel Beninbe költözött. „Életünk legjobb döntése volt, hogy idejöttünk. Ráadásul – teszi hozzá mosolyogva – a területünk egy része a tengerpart mellett húzódik, és olyan gyönyörű, mint a paradicsom.”

Clodomir és a felesége, Lysiane 16 éve költöztek Franciaországból Beninbe. A család és a barátok hiánya eleinte nagyon megviselte őket, és attól féltek, hogy nem tudják majd megszokni az új életüket. Ám az idő megmutatta, hogy nem kellett volna ettől tartaniuk. Sok örömteli élménnyel gazdagodtak az itt töltött évek alatt. Clodomir ezt mondja: „Az elmúlt tizenhat év során évente átlagosan egy embernek segítettünk megismerni az igazságot.”

Egy francia házaspár, Sébastien és Johanna 2010-ben Beninbe költözött. „A gyülekezetben annyi a tennivaló, hogy olyan, mintha egy teokratikus villámtanfolyamon vennénk részt” – osztja meg velünk a gondolatait Sébastien. Milyen eredménye van a prédikálásuknak? Johanna ezt mondja: „Az emberek szomjazzák az igazságot. Akkor is megállítanak minket az utcán, ha nem prédikálunk. Kérdezgetnek bennünket a Bibliáról, és kiadványokat kérnek.” A kettejük kapcsolata is megerősödött. Sébastien így beszél erről: „Sokkal közelebb érezzük magunkat egymáshoz. Nagyon élvezem, hogy sokszor egész nap együtt prédikálhatok a feleségemmel.”

Mintegy 10 évvel ezelőtt Eric és a felesége, Katy még Franciaországban élt. Foglalkoztatta őket az a gondolat, milyen lehet ott szolgálni, ahol nagy szükség van hírnökökre. Ezért előkerestek ilyen témájú cikkeket, és beszélgettek teljes idejű szolgákkal. 2005-ben úgy döntöttek, hogy Beninbe költöznek. Most az ország északi részén szolgálnak úttörőként, egy ritkán lakott területen. Szemtanúi lehetnek annak, milyen sokan fogadják el az igazságot. „Két éve a Tanguiétában lévő csoportunk csupán 9 hírnökből állt, ma viszont már 30-an vagyunk. Vasárnaponként 50 és 80 között van az összejövetelen jelen lévők száma. Kimondhatatlan öröm látni ezt a nagy növekedést!” – mondja Eric.

Milyen nehézségekkel néznek szembe ezek a vállalkozó szellemű testvérek? A 33 éves Benjamin, aki Anne-Rakel öccse, 2000-ben, Dániában megismerkedett egy Togóban szolgáló misszionáriussal. Így emlékszik vissza: „Amikor beszéltem neki arról, hogy szeretnék úttörő lenni, ezt mondta: »Hát, tudod, Togóban is úttörőzhetnél.«” Benjamin elgondolkodott a testvér szavain: „Még 20 éves sem voltam akkor, de mivel mind a két nővérem Togóban szolgált, nem volt nehéz elhatároznom, hogy én is odamenjek.” Persze ez nem jelenti azt, hogy minden úgy ment, mint a karikacsapás. Benjamin ezt meséli: „Egy árva szót sem tudtam franciául. Az első fél év gyötrelmes volt, alig tudtam megértetni magam.” Ám idővel javult a helyzet. Benjamin most a benini Bételben szolgál. A feladatai közé tartozik, hogy szállítja a kiadványokat, és segít a számítógépes osztálynak.

Az előbb említett Eric és Katy idegen nyelvű területen szolgált Franciaországban, mielőtt Beninbe költözött. Nyugat-Afrika azonban nagyon más volt. Miért? Katy így számol be erről: „Nem volt egyszerű megfelelő lakást találnunk. Hónapokon keresztül olyan házban laktunk, amelybe nem volt bevezetve az áram és a víz.” Eric hozzáfűzi: „A szomszédban késő éjszakába nyúlóan szólt a hangos zene. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben türelemre és alkalmazkodóképességre van szükség. De mindketten úgy érezzük, hogy a nehézségek eltörpülnek a szolgálatból fakadó örömök mellett. Annyira jó olyan területen prédikálni, ahol még csak kevesen hallottak a jó hírről!”

Michel és Marie-Agnès, egy közel 60 éves francia házaspár úgy öt évvel ezelőtt költözött Beninbe. Michel őszintén elmondja, hogy a költözés előtt voltak aggodalmaik: „Néhányan ahhoz hasonlították a tervünket, mintha egy kötéltáncos át akarna tolni minket talicskán a szakadék felett. Ez persze félelmetesen hangzik, ha az ember nem tudja, hogy a kötéltáncos Jehova. Így hát, amit tettünk, Jehováért tettük, és teljesen rábíztuk magunkat.”

Akik már egy ideje külföldön szolgálnak, tapasztalatból tudják, mennyire fontos felkészülni a költözésre. Hogyan tehetjük ezt meg? Készítsünk terveket, tanuljunk meg alkalmazkodni, osszuk be jól a pénzt, és támaszkodjunk Jehovára (Luk 14:28–30).

Sébastien, akit korábban már említettünk, ezt mondja: „A költözés előtt Johannával két éven át spóroltunk. Kevesebbet költöttünk a kikapcsolódásra, és csak olyasmit vettünk meg, amire tényleg szükségünk volt.” Sébastien és Johanna úgy tudják  végezni az úttörőszolgálatot Beninben, hogy minden évben néhány hónapot Európában dolgoznak.

Marie-Thérèse egyike annak a körülbelül 20, vállalkozó szellemű, egyedülálló testvérnőnek, akik Nyugat-Afrikába költöztek. Franciaországban buszsofőrként dolgozott, ám 2006-ban elment egy év szabadságra, hogy úttörőként szolgáljon Nigerben. Csakhamar tudatosodott benne, hogy mindig is ilyen életre vágyott. Ezt meséli: „Miután visszamentem Franciaországba, elmondtam a főnökömnek, hogy szeretnék más időbeosztás szerint dolgozni, és ő készségesen beleegyezett. Most májustól augusztusig buszsofőrként dolgozom Franciaországban, szeptembertől áprilisig pedig az úttörőszolgálatot végzem Nigerben.”

Akik első helyre teszik a Királyságot, bízhatnak benne, hogy Jehova gondoskodni fog a szükségleteikről (Máté 6:33). Példaként nézzük meg, mi történt Saphirával, egy egyedülálló francia testvérnővel, aki a 20-as évei végén jár, és jelenleg úttörő Beninben. 2011-ben visszautazott Franciaországba dolgozni. Annyi pénzt szeretett volna keresni, hogy egy újabb évet tölthessen Afrikában, ez lett volna a hatodik éve. Ezt mondja: „Egy pénteki nap volt az utolsó munkanapom, de még 10 napot kellett volna dolgoznom, hogy elegendő pénzem legyen a következő évre. A visszaútig viszont már csak két hét volt hátra. Ezért imában Jehova segítségét kértem. Nem sokkal később telefonáltak a munkaügyi központból, és azt kérdezték, tudnék-e helyettesíteni valakit két hétig.” Saphira hétfőn elment a megadott munkahelyre, hogy betanuljon. Így folytatja: „Mondanom sem kell, mennyire meglepődtem, amikor kiderült, hogy egy testvérnőt kell helyettesítenem. Azért kért 10 nap szabadságot, hogy részt vehessen az úttörőszolgálati iskolán. Viszont a főnöke csak úgy engedte el, ha talál valakit, aki helyettesíti. A testvérnő is azt tette, amit én, Jehova segítségét kérte.”

Vannak, akik évek óta szolgálnak Nyugat-Afrikában, és most már az otthonuknak érzik. Mások néhány év után visszatértek a hazájukba, de még ma is hasznot merítenek az Afrikában szerzett élményeikből. Tapasztalatból mondhatják, hogy Jehova szolgálata igazán megelégedetté teszi őket.