A PÁSZTOROKRÓL és munkájukról a Biblia az első lapjától az utolsóig, a Mózes első könyvétől a Jelenésekig, számtalan helyen ír (1Mózes 4:2; Jelenések 12:5). Ábrahám, Mózes és Dávid király, ezek a jól ismert emberek, mind pásztorok voltak. Dávid a zsoltáraiban gyönyörű szavakkal ecseteli a pásztorok feladatait és aggodalmait. Az egyik zsoltár, melyet vélhetően Asáf szerzett, Dávidot Isten ókori népének pásztoraként említi (Zsoltárok 78:70–72).

Később, Jézus napjaiban a pásztorkodás még mindig alapvető foglalkozás volt. Jézus azt mondta magáról, hogy ő „jó pásztor”, és az ilyen pásztor jellemzőit gyakran felhasználta, hogy valami fontosat tanítson (János 10:2–4, 11). A Biblia még a Mindenhatóra, Jehova Istenre is utal pásztorként (Ézsaiás 40:10, 11; Zsoltárok 23:1–4).

Milyen állatokról gondoskodtak a pásztorok? Mi volt a munkájuk? És mit tanulhatunk ezektől az ókori, keményen dolgozó pásztoroktól?

Az ókori Izraelben a pásztorok valószínűleg többfajta juhot őriztek, köztük az ázsiai juhok közé tartozó, sűrű gyapjú, zsírfarkú  karakül juhokat is. A karakül nőstényeinek nincs szarvuk. Engedelmes, könnyen irányítható állatok, ám teljesen kiszolgáltatottak, és védtelenek a vadállatokkal szemben.

A pásztorok kecskéket is őriztek. A fekete vagy barna szőrű állatok szívesen felkapaszkodtak a sziklás hegyoldalakon, hogy a cserjésben legeljenek, de hosszú, lógó fülük könnyen megsérült a tövises, tüskés bokrok közt.

A pásztoroknak nem volt könnyű megtanítaniuk a juhoknak és a kecskéknek, hogy engedelmeskedjenek az utasításaiknak. Ám a jó pásztorok türelmesen törődtek a nyájjal, még el is nevezték az állatokat, és azok hallgattak a nevükre (János 10:14, 16).

Tavasszal a pásztor az otthonához közeli akolból mindennap kihajtotta a nyájat a falu közelében lévő üde legelőkre. Ebben az időszakban gyarapodott a nyáj, bárányok és gidák születtek. A juhokat pedig megszabadították a téli gyapjuktól. A nyírás egyben ünnep is volt.

Az embereknek általában csak néhány juhuk volt, így állataikat fizetett pásztorra bízták, aki a családok juhait együtt legeltette. Ezek a pásztorok a saját állataikkal gondosabban bántak, mint másoknak a juhaival (János 10:12, 13).

Miután a falu körül learatták a földeket, a pásztor ráengedte a tarlóra az állatokat, hogy friss hajtásokat és hátrahagyott gabonát legeljenek. Ha már beköszöntött a nyári hőség, magasabban fekvő, hűvös legelőkre vitte őket. A pásztor szünet nélkül őrizte a juhokat. Hagyta, hogy a zöld, meredek hegyoldalakon legeljenek. Kint maradt velük éjszaka is, figyelt az akolba zárt állatokra. Éjszakára talán behajtotta őket egy barlangba, hogy megvédje a nyájat a sakáloktól és a hiénáktól. Ha a sötét éjszakában felhangzó hiénák kiáltása megriasztotta a juhokat, nyugodt szavaival lecsendesítette őket.

Minden este megszámolta az állatokat, és megnézte, hogy nem betegedett-e meg valamelyikük. Reggel hívójelére a nyáj követte őt a legelőre (János 10:3, 4). Délben olyan helyre vezette őket, ahol hűs, hideg vízzel a szomjukat olthatták. Ha az itatóhely kiszáradt, kutat keresett nekik, és vizet húzott belőle.

A száraz időszak előrehaladtával a pásztor a tengerparti síkságokra és völgyekbe vezette  a nyájat. Mikor megérkeztek a hideg esők, hazaterelte a juhokat a védett téli szállásra, mert nem élték volna túl a záporozó esőket, jégesőt és havazást. Novembertől tavaszig bent tartotta őket.

A pásztor ruházata egyszerű volt, de erős anyagból készült. Az esők és a fagyos éjszakák miatt valószínűleg báránybőr köpönyeget viselt, a szőrmés részt befelé fordította. A köpönyeg alatt ingszerű alsóruhát hordott. A lábát a tövisektől és az éles kövektől saru védte, a fejét pedig gyapjúból szőtt kendő fedte.

Általában ezeket vitte magával: 1. Bőrtarisznyájában többnyire kenyér, olajbogyó, aszalt gyümölcs és sajt volt. 2. Bunkósbotját félelmetes fegyverként használta. A hossza körülbelül 1 méter volt, a bunkós, kiszélesedő végét pedig éles palakővel rakták ki. 3. Hordott magával kést is. 4. Kampósbotjára támaszkodhatott, ha a nyájat terelte, vagy ha hegyet mászott. 5. A vizet tömlőben tárolta, 6. és bőrből készült, összehajtható vödörrel húzta fel a mély kutakból. 7. Parittyáját egyrészt arra használta, hogy követ repítsen az elkószáló juh vagy kecske mellé és visszaterelje, másrészt arra, hogy elriassza a nyáj körül ólálkodó vadállatokat. 8. A nádból faragott furulyáján a maga szórakoztatására játszott, vagy ha meg akarta nyugtatni a nyájat.

A gondosan őrzött nyájak biztosították az emberek alapvető szükségleteit, a tejüket és a húsukat táplálékként fogyasztották. A gyapjukat és a bőrüket fizetőeszközként használták, illetve ruhát és tárolókat készítettek belőlük. A kecskék szőréből ruhát szőttek, áldozathoz pedig a kecskét és a juhot is felajánlották.

A jó pásztor szorgalmas, megbízható és bátor volt. A nyáj érdekében akár a saját életét is kockáztatta (1Sámuel 17:34–36).

Nem csoda hát, hogy Jézus és a tanítványai példának állították a pásztorokat a keresztény felvigyázók elé (János 21:15–17; Cselekedetek 20:28). A bibliai időkben élt jó pásztorokhoz hasonlóan ma a felvigyázók arra törekednek, hogy „az Isten [gondjaikra] bízott nyáját, [ne] kényszerűségből, hanem önként; [ne] is tisztességtelen nyereség szeretetéből, hanem buzgó készséggel” terelgessék (1Péter 5:2).