AZ IRATAIM tanúsága szerint 1924-ben születtem. Kétségkívül az Oroszország távol-keleti részén fekvő Smakovka volt a szülőfalum, közel a kínai határhoz.

Egy nap az apukámat és a bátyáimat útonállók elhurcolták. Anya soha többé nem látta őket. Egyedül maradt egy sereg kisgyerekkel, akiknek alig tudott enni adni. Az egyik szomszéd felajánlotta, hogy minket, kicsiket elvisz az orosz ortodox egyház árvaházába, és majd azt mondja, hogy anya magunkra hagyott bennünket.

Anya beleegyezett ebbe, mert különben biztosan éhen haltunk volna. Most, hogy már a 80-as éveim derekán járok, hálás vagyok, hogy árvaházba küldött minket, hiszen ezzel alighanem megmentette az életünket. De a döntése még mindig fáj.

1941-ben Koreába költöztem, és ott hozzámentem egy kedves orosz férfihoz, Ivanhoz. A lányunk, Olja Szöulban született 1942-ben. Kolja fiunk 1945-ben jött világra, a legkisebb fiunk, Zsora pedig 1948-ban. Volt egy boltunk, melyet a férjem vezetett, én meg varrást vállaltam. Mivel Szöul japán fennhatóság alatt állt, a gyermekeink megtanultak japánul, noha otthon oroszul beszéltünk. Szöulban 1950-ig békében éltek egymás mellett a szovjetek, az amerikaiak és a koreaiak. Mindhárom nemzetiségből voltak vevőink.

Egy szempillantás alatt minden megváltozott. 1950-ben az észak-koreai csapatok átvették az irányítást Szöul felett. Nem tudtunk elmenekülni, így más külföldiekkel együtt, akik szintén polgári személyek voltak, letartóztattak minket. Három és fél éven át kellett menetelnünk brit, orosz, amerikai és francia hadifoglyokkal Észak-Korea-szerte. Ott volt a „szállásunk”, ahol éppen menedékre találtunk, és megpróbáltuk átvészelni a bombázásokat.

Előfordult, hogy fűtött házban laktunk, és elegendő élelmet kaptunk, de többnyire csak kölest ettünk, és hideg, elhagyatott épületekben aludtunk. A csoportunkból sokan meghaltak, mert alultápláltak voltak, és senki sem törődött velük. Őrjítő volt látni a gyermekeim szenvedését. Észak-Koreában abban az évben korán kezdődött a tél. Emlékszem, egész éjjel a tűz mellett ültem, köveket melegítettem és a gyerekek fekhelye alá raktam őket.

Amikor melegebb lett, néhány helybéli megmutatta, melyik vadon élő növény ehető, így aztán zöldfélék, málna, szőlő és gomba után kutattunk. Egyértelmű volt, hogy a falusiak egy csöppet sem gyűlölnek minket, inkább csak sajnálkoztak a sorsunkon. Megtanultam békát fogni, hogy kiegészítsem a szegényes étrendünket. Majd megszakadt a szívem, hogy a gyermekeim folyton békáért könyörögtek.

 Egy októberi napon Manphóba vezényeltek minket. Azt mondták, hogy majd ökrös szekereket kapunk, hogy azokon vihessük a betegeket és a kisgyermekeket. Oljának és a férjemnek viszont tovább kellett gyalogolnia a csoporttal. Én a fiúkkal napokig aggódva vártam az ökrös szekereket. Végül megjöttek.

A beteg foglyokat feldobálták a szekerekre, egymás hegyén-hátán hevertek. Rettenetes látvány volt! A kis Zsorát a hátamon vittem, Kolját pedig megpróbáltam a szekér egyik sarkába ültetni, de ő sírva fakadt: „Mami, mami, én veled akarok menni! Ne hagyj itt!”

Kolja mögöttem vonszolta magát, apró kezecskéjével belecsimpaszkodott a szoknyámba, hogy lépést tudjon tartani velem. Sok foglyot lelőttek ez alatt a több napig tartó, kegyetlen menetelés alatt. Varjak hada követte a csoportot, és a hátrahagyott holttestekből lakmároztak. Végül újra találkoztunk a férjemmel és Oljával. Sírva borultunk egymás nyakába. Egész éjjel virrasztottam, és köveket melegítettem a tűznél. Mivel ekkor már mindegyik gyermekem velem volt, nyugalom hatott át.

1953-ban valamivel könnyebb lett az életünk az Észak- és Dél-Koreát elválasztó 38. szélességi kör közelében. Kaptunk tiszta ruhát, cipőt, kenyeret, sőt még cukorkát is. Hamarosan elengedték a brit foglyokat, majd a franciákat is. De mi egyetlen ország állampolgárai sem voltunk. Amikor az utolsó foglyok is elmentek, egyedül maradtunk. Kétségbeesésünkben sírtunk, és egy falat se ment le a torkunkon. Ekkor mondta a koreai őr a bevezetőben említett bántó szavakat.

Meglepetésünkre nem sokkal később átszállítottak bennünket Dél-Koreába a demilitarizált övezeten keresztül. Miután amerikai katonák kikérdeztek minket, engedélyezték, hogy bevándoroljunk az Egyesült Államokba. San Franciscóba (Kalifornia) hajóztunk, ahol egy  jótékonysági szervezet felkarolt minket. Később Virginiába költöztünk, itt az ismerőseink kedvesen segítettek nekünk talpra állni. Végül Marylandben kezdtünk új életet.

Még az olyan egyszerű dolgok is lenyűgöztek minket, mint a porszívó. Bevándorlóként sokat és keményen dolgoztunk. Az viszont elszomorított, hogy egyesek, akiknek már jól ment soruk az új hazájukban, kihasználták az újonnan érkezőket. Nem sokkal a megérkezésünk után találkoztunk egy orosz ortodox pappal, aki ezt mondta: „Most már áldott földön vagytok. Ha valamire vinni akarjátok, ne közösködjetek a magatokfajtával.” Megdöbbentem és összezavarodtam. Hát nem inkább segítenünk kellene egymásnak?

1970-ben Bernie Battleman, aki Jehova Tanúja volt, felkeresett minket, hogy megosszon velünk egy bibliai gondolatot. Ez a férfi nyílt és szókimondó volt, akárcsak mi. Órákon át beszélgettünk. Mivel egy ortodox árvaházban nőttem fel, kívülről fújtam az egyház tantételeit. Az viszont sohasem jutott eszembe, hogy nekem is lehetne egy saját Bibliám. Bernie hozott egyet, és ezt mondta: „Ezt a Bibliát nektek hoztam, mert szeretlek benneteket.” Majd bemutatott minket Bennek, egy oroszul beszélő Tanúnak, aki Fehéroroszországból származott.

Ben és a felesége kedvesen válaszolt a kérdéseimre a Bibliából, de én biztos voltam benne, hogy a Tanúk elferdítik a szent szövegeket. Különösen az dühített fel, hogy a kiadványaikban azt írták, hogy Máriának Jézuson kívül voltak még más gyermekei is, holott az egyház teljesen mást tanított erről.

Felhívtam egy lengyel barátnőmet, és megkértem, nézze meg a lengyel Bibliájában, hogy mit ír a Máté 13:55, 56. Amikor felolvasta nekem a verset, elképedve hallgattam, hogy Jézusnak csakugyan voltak fiatalabb testvérei. A barátnőm még egy ismerősét is felhívta, aki a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban dolgozott, hogy nézze meg ezt a verset az ott fellelhető összes bibliafordításban. Az az asszony is azt mondta, hogy mindegyik Biblia ugyanazt írja: Jézusnak voltak fiú- és lánytestvérei.

Rengeteg kérdésem volt. Miért halnak meg a gyermekek? Miért harcolnak egymással a nemzetek? Miért nem értik meg egymást az emberek, még ha ugyanazon a nyelven beszélnek  is? A bibliai válaszok lázba hoztak. Megtudtam, hogy Isten nem akarja, hogy az emberek szenvedjenek. Leírhatatlan öröm töltött el, amikor megtudtam, hogy ismét találkozhatok azokkal a szeretteimmel, akik különböző összetűzésekben haltak meg. Jehova egyre valóságosabb lett nekem.

Egy nap az ikonjaim előtt Istenhez könyörögtem, hogy segítsen a fiamnak, aki akkoriban tért haza a vietnami háborúból mély érzelmi sebekkel. Hirtelen belém hasított, hogy nem az ikonokhoz kell imádkoznom, hanem az élő Istenhez, Jehovához. Darabokra törtem az ikonokat, és láttam, hogy azok csupán színes fémlapok. Még a templomban vettem őket, de aznap éjjel megszabadultam tőlük.

Nem volt könnyű szakítani azzal a vallással, amelyben felnőttem. De a Biblia tanításai idővel minden másnál értékesebbek lettek nekem. Egy évvel később elmentem az orosz ortodox paphoz a lányommal és a férjemmel. A jegyzetfüzetembe többoldalnyi bibliai kérdést írtam, alájuk pedig szentírási idézeteket. Amikor felolvastam a bibliaverseket, a pap a fejét csóválva így szólt: „Maga kárhozatra van ítélve.” Azt is mondta, hogy soha többé ne merjük átlépni a küszöbét.

Ez az eset nagy hatással volt a határozott és kíváncsi természetű Olja lányomra. Ő is mélyreható bibliatanulmányozásba kezdett, és hamarosan együtt mentünk a Tanúk összejöveteleire. Én 1972-ben keresztelkedtem meg, Olja pedig a rá következő évben.

Gyakran mondogatjuk a családban, hogy a jelenre összpontosítunk, a múltat pedig a hátunk mögött hagyjuk. Ezért hát sohasem vonakodtunk belevágni valami újba, ha meg voltunk győződve annak helyes voltáról. Amikor a lányom és én kezdtünk kapcsolatot kialakítani Istennel, csillapíthatatlan vágy fogott el minket, hogy elmenjünk az emberekhez, és elmondjuk nekik, amit megtanultunk. Be kell vallanom, hogy a szókimondásom, és a némiképp tapintatlan modorom miatt másoknak néha közbe kellett lépniük, ha parázs vita alakult ki. Idővel azonban megtanultam, hogyan kell a különféle nemzetiségű és hátterű emberekkel beszélni, akik jobb élet után kutatnak, ahogy egykor én is.

A következő években a lányommal sokszor beszélgettünk arról, hogy ha egyszer leomlik a vasfüggöny, elmegyünk Oroszországba, hogy segítsünk a hozzánk hasonló embereknek megismerni Istent. Amikor az 1990-es évek elején a vasfüggöny leomlott, Olja valóra váltotta az álmunkat. Oroszországba költözött, és 14 évig teljes időben szolgálta ott Istent. Sok személlyel tanulmányozta a Bibliát, és Jehova Tanúi oroszországi fiókhivatalában is dolgozott, segített a bibliai kiadványokat angolról oroszra fordítani.

Most ágyhoz vagyok kötve, a gyermekeim azonban mindent megtesznek, hogy a lehető legkellemesebb legyen az életem. Hálás vagyok Istennek, hogy bár fiatalkoromban sokat szenvedtem, valóban jobb életre találtam. Én is úgy érzek, mint a pásztorfiú Dávid, aki az egyik bibliai zsoltárban ezt mondta: „[Isten] bővizű pihenőhelyekre vezet. Lelkemet felüdíti, az igazságosság ösvényein vezet nevéért” (Zsoltárok 23:2, 3). *