A volt Jugoszlávia országai

A VOLT Jugoszláviaként ismert terület csodálatosan sokarcú régió. Közép- és Kelet-Európa északra, Görögország és Törökország délre, Olaszország pedig nyugatra van tőle, így a kultúrák, nyelvek és vallások olvasztótégelyévé vált. A Jugoszlávia név hallatára azonban sokakban viszálykodások és harcok képei villannak fel. Ferenc Ferdinánd főherceg 1914-ben történt meggyilkolásától kezdve modern korunk etnikai tisztogatásáig, a Balkán-félszigetnek ez a területe kevés békés időszaknak örvendhetett. Az itt élő népek a függetlenségük elnyeréséért összecsaptak egymással, és ennek következtében bizonyos tagköztársaságokból országok lettek. Végül Jugoszlávia szétforgácsolódott, és a korábbi területén jelenleg Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia, Montenegró, Szerbia és Szlovénia található.

Ezek a politikai, etnikai és vallási küzdelmek szolgáltatják a hátteret egy igen figyelemre méltó beszámolónak, mely a szeretet, egység és a bizalom krónikája. Jehova Tanúi legyőzték az előítéletet és az ellenségeskedést, ami olyannyira megviseli a Balkán-félszigetet. Annak köszönhetően, hogy egy felsőbb rendű uralom – Isten Királysága – iránt lojálisak, a köztük lévő egység felülemelkedik a különböző kultúrákon.

A KEZDET

Hogyan indult el itt Jehova Tanúi munkája? Történetünk egy fiatal borbéllyal, Franz Brand-tal kezdődik, aki  Jugoszlávia északi részén a Vajdaságban született. Ausztriába utazott, hogy munkát keressen. Ott-tartózkodása idején hallott az igazságról, melyet 1925-ben hazavitt a szülővárosába. Egy kis csoporthoz csatlakozott, melynek tagjai az amerikai rokonaiktól kapott, Bibliai tanulmányok című kiadványt olvasták és elemezték, mely bibliatanulmányozási segédeszköz volt.

A csoport felismerte, hogy prédikálniuk kell, így lefordítottak szerb nyelvre két, bibliai tanításokat magyarázó füzetet. Sajnos mielőtt terjeszteni tudták volna ezeket a füzeteket, egy olyan kulcspozícióban levő testvér látogatta meg őket, aki a szervezet ellen fordult, és saját szektát alapított. Franzon kívül mindenkit meggyőzött, hogy hagyja ott a Bibliakutatókat.

Franz ezután Mariborba költözött, Szlovéniába, ahol egy borbélyüzletben talált munkát. Tanúskodott a tulajdonosnak, Richard Tautznak, ő pedig elfogadta az igazságot. Franz és Richard prédikálási központként használta a borbélyüzletet, és az emberek a „Biblia-hívő borbélyok” nevet ragasztották rájuk. A vendégek figyelmesen hallgatták őket – borotválkozás közben különben is jobb volt, ha nem mozognak, vagy nem beszélnek! Az egyik vendég Ðuro Džamonja politikus volt, egy másik vendég Rudolf Kalle pedig egy írógépjavító műhely tulajdonosa. Ðuro is, és Rudolf is gyorsan előrehaladtak szellemileg, és hamarosan megkeresztelkedtek. Ðuro felhagyott politikusi pályájával, és segített megalapítani a Jugoszláv Királyság Bibliakutatóinak Világítótorony Társaságát. Ennek a jogi testületnek a létrejöttével a testvérek szabadon prédikálhattak és tarthattak összejöveteleket.

 A „FOTODRÁMA” MEGNYITJA AZ UTAT

Jehova Tanúi svájci fiókhivatala 1931-ben elküldött két testvért Jugoszláviába, hogy a nagyobb városokban vetítsék le „A teremtés története képekben” című filmet. Zsúfolásig megteltek a termek, a hallgatóság pedig minden idegszálával figyelt, amint Ðuro bemutatta a filmet. A „Fotodráma” az egész országban felkeltette az érdeklődést a Biblia igazsága iránt. Ez idő tájt a testvérek Mariborban szlovén és német nyelven tartottak összejöveteleket. Zágrábban és a környékén pedig csoportok jöttek össze, hogy megbeszéljék a horvátra lefordított kiadványokat.

Ezután a testvérek elhatározták, hogy elkezdik szlovén és horvát nyelvre fordítani Az Őrtorony folyóiratot, ami nem tűnt könnyű vállalkozásnak azokban a kezdeti években. A lefordított folyóiratot egy testvérnő indigót használva legépelte. Ezzel a módszerrel egyszerre csak 20 példányt lehetett előállítani. Később, mikor már volt sokszorosítógépük, 200 példányt tudtak egyszerre készíteni Az Őrtoronyból.

A testvérek felszerelkeztek ezekkel a folyóiratokkal, és elutaztak vonattal Jugoszlávia különböző részeire prédikálni.  A szlovén testvérek olykor kibéreltek egy nyitott teherautót, és felfogadtak egy sofőrt, aki nem volt Tanú. A sofőr elvitte őket oda, ahol prédikálni akartak, és ott várt rájuk egész nap, míg be nem fejezték. Kezdetben ezeknek a Királyság-hirdetőknek kevés képzésben volt részük, így az üzenetük olykor nyersre sikeredett, Jehova mégis megáldotta az erőfeszítéseiket, és segített nekik megtalálni azokat, „akik helyesen viszonyultak az örök élethez” (Csel 13:48).

„1931-ben hallottam az igazságról a nagynénémtől, Terezija Gradičtól, és a férjétől, Franctól, aki az első hírnökök között volt Szlovéniában – emlékszik vissza Franc Sagmeister. – Noha Franc korábban nagy ellensége volt a vallásnak, komolyan nekilátott a Biblia olvasásának. Ez nagy hatást gyakorolt rám, így én is csatlakoztam hozzá az Írások tanulmányozásában. A családom ellenségesen fogadta ezt, én viszont meg akartam osztani az újonnan szerzett ismeretemet másokkal. Amikor ez a plébánosunk tudomására jutott, azonnal hívatott. Közölte velem, hogy nekem nem lehet Bibliám, mert azt én nem érthetem. Én azonban nem voltam  hajlandó odaadni neki a Bibliámat. Később, amikor az édesapám meghalt, a plébános odajött hozzám az utcán, és mérges volt, amiért nem rendeltem nála egyetlen misét sem. Ezt mondtam neki:

– Rendelnék én százat is, akár ezret is, ha az segítene az édesapámon.

– De hiszen az segít, az segít – mondta a pap.

– Ha a mennyben van, akkor nincs szüksége a maga miséjére – mondtam –, ha pedig a pokolban van, akkor meg semmilyen misére sincs szüksége.

– És mi van, ha a tisztítótűzben van? – kérdezte a plébános.

– Plébános úr, maga tudja jól, hogy nekem nagy vagyonom van. Akár most azonnal elmegyek az ügyvédhez, és mindet magára iratom, ha be tudja bizonyítani nekem a Bibliából, hogy az embernek halhatatlan lelke van, amely a halál után tovább él, és hogy létezik pokol és tisztítótűz, és hogy Isten valamiféle háromságisten.

Metsző tekintetet vetett rám, rágyújtott egy cigarettára, és távozott.”

ÚTTÖRŐK A SZÁNTÓFÖLDÖN

Az 1930-as években lelkes férfiak és nők utat nyitottak ahhoz, hogy az igazság fénye Jugoszláviában is felragyogjon. A szlovéniai Mariborban például Grete Staudinger, Katarina Konečnik, majd Karolina Stropnik beléptek a szünidei úttörőszolgálat néven ismertté vált szolgálatba. Délebbre, Mostarban, Hercegovina egyik jelentős városában, egy karmester, Alfred Tuček felismerte az igazság csengését, és úttörőszolgálatba kezdett. Dusan Mikić, egy 23 éves zágrábi fiatalember kapott egy Hol vannak a halottak? című füzetet. Ő is gyors előrehaladást tett, megkeresztelkedett, és elkezdte az úttörőszolgálatot. Az úttörők sorát hamarosan tovább erősítették a Németországból érkező lelkes testvérek és testvérnők.

 Amint az igazság gyökeret vert Jugoszláviában, Németországban éppen a tilalom ideje jött el. A svájci fiókhivatal szervezésében mintegy 20 tapasztalt úttörő ment Jugoszláviába, többek között Martin Pötzinger, Alfred Schmidt, Vinko és Josephine Platajs, valamint Willi és Elisabeth Wilke. Ezek az önfeláldozó úttörők nem beszéltek ugyan szlovénül vagy szerbhorvátul, mégis bátran prédikáltak bizonyságtevő kártyákkal, és megnyitották az utat a jövőbeni előrehaladás előtt.

KIHÍVÁST JELENT AZ ÚTTÖRŐSZOLGÁLAT

Az úttörők Jehova iránti buzgalmukkal és az emberek iránti szeretetükkel le tudták győzni nyelvi és anyagi nehézségeiket. Nem volt könnyű az sem, hogy egyik helyről a másikra költöztek. Nem egyszer gyalogoltak 40 kilométeres távolságokat nehezen járható terepen, mostoha időjárás közepette, hogy eljussanak az elszigetelt falvakba. Egy úttörő testvérnő visszaemlékszik rá, hogy csak úgy tudta megmenteni a cipőjét, hogy levette, és cipő nélkül gyalogolt egyik faluból a másikba. Martin Pötzinger, aki később a Vezető Testület tagja lett, nagy szeretettel emlékezett vissza arra az időre, amikor egy irodalommal megpakolt hátizsákkal beutazta a vidéki területeket, és prédikált mindenkinek, aki csak meghallgatta.

E hűséges úttörők közlekedési problémái enyhültek, amikor egy svájci testvér bicikliket vásárolt, és elküldte nekik. A biciklik évtizedeken át szolgálatban álltak.

A jugoszlávok vendégszerető emberekként ismertek, ám a vallási ellenségeskedés miatt úttörőinknek sok üldözéssel kellett szembenézniük. A papok, főleg a kisebb falvakban, óriási befolyást gyakoroltak a híveikre. Olykor iskolás gyerekeket bujtogattak, hogy menjenek az úttörők után, és dobálják meg őket kővel. A hatóságokat is arra biztatták, hogy zaklassák az úttörőket, kobozzák el az irodalmukat, és tartóztassák le őket.

 Egyszer Willi Wilke egy horvátországi eldugott faluban prédikált, amikor a falu főtere felől hangos üvöltést hallott. A feleségével, valamint Grete Staudingerrel, egy másik úttörővel az Igazságos uralkodó című füzetet kínálták fel az embereknek, melynek a címlapja Jézus Krisztust ábrázolta. „Elszörnyedve láttam – emlékszik vissza –, hogy egy körülbelül 20 főből álló felbőszült tömeg kaszákkal felszerelkezve veszi körbe a feleségemet. Mellettük egy másik csoport éppen a füzeteinket égette.”

Az úttörőknek fogalmuk sem volt, hogy ezek a szerény falusi emberek miért olyan dühösek, Wilke testvérnő pedig nem beszélte annyira jól a nyelvet, hogy ezt megértse. Grete azonban folyékonyan beszélt németül is, és a helyi nyelveken is. Közbelépett, és ezt kérdezte:

– Hölgyeim és Uraim, mit csinálnak itt?

– Mi nem akarjuk Péter királyt! – felelték szinte egy emberként.

– Mi sem – válaszolta Grete.

Az emberek meglepődtek, és a füzeten levő képre mutatva ezt kérdezték:

– Akkor miért csinálják neki a propagandát?

Grete most értette meg, hogy mi történt. Alig egy évvel azelőtt, 1934-ben a jugoszláv királyt, I. Sándort megölték, és a fia, Péter volt a trón várományosa. A falusiak azonban autonómiát akartak, semmint monarchiát Szerbiától. Azt hitték, hogy a képen látható Jézus Krisztus Péter ábrázolja királyként!

A félreértés tisztázódott, és alapos tanúskodásra nyílt lehetőség a Királyról, Jézus Krisztusról. Majd a füzetégetők közül némelyek új füzeteket kértek. Az úttörők boldogan távoztak a faluból, mert érezték, hogy Jehova védő karja velük volt.

Az úttörőknek a helyi szokásokra is ügyelniük kellett. Amikor Boszniának a főleg muszlimok lakta falvaiban  prédikáltak, különösen vigyázniuk kellett, hogy ne sértsék meg a helyi embereket. Például, ha valaki egy férjes muszlim asszony szemébe nézett, az negatív reakciót válthatott ki a férjből.

Akkoriban még csak nagyon kevés gyülekezet és csoport volt az országban. Így amikor egy távoli faluban egész nap prédikáltak, nemegyszer nehéz volt szállást találniuk éjszakára. Az úttörőknek kevés pénzük volt, ezért nem engedhették meg maguknak, hogy rendes szobát vegyenek ki egy fogadóban. Josephine Platajs így emlékszik vissza: „Az egyik faluban senki nem adott nekünk szállást, mert féltek a katolikus paptól. Már sötét volt, amikor menni készültünk a faluból. A kifelé vezető úton megláttunk egy nagy fát, alatta pedig száraz faleveleket – ez lett az éjszakai szállásunk. A ruhás  zsákunkat használtuk párnaként, a férjem pedig egy spárgával a bokájához kötötte a biciklit. Amikor reggel felébredtünk, láttuk, hogy egy kút mellett aludtunk, így vizünk is volt a mosakodáshoz. Jehova nemcsak védelemről, hanem a fizikai szükségleteinkről is gondoskodott.”

Ezek a úttörők tapasztalták, hogyan törődik velük Jehova még a kisebb természetű dolgokban is. Nem a személyes kényelmükre volt gondjuk, hanem a jó hír előmozdítására.

ÁT MACEDÓNIÁN

Alfred és Frida Tuček, mint úttörők, kihasználták a lehetőséget, hogy terjesszék a Királyság üzenetét, miközben Szlovéniából Bulgáriába utaztak. Macedóniában, Strumica városában, tanúskodtak egy üzlettulajdonosnak, Dimitar Jovanovičnak, és otthagytak nála irodalmat. Egy hónappal később, Bulgáriából visszafelé újra meglátogatták őt. Amikor megtudták, hogy nem olvasta el az irodalmat, visszakérték tőle, hogy odaadhassák másvalakinek, aki nagyra értékelné.  Ezzel felkeltették Dimitar kíváncsiságát. Kérte, hogy adjanak neki egy újabb lehetőséget, hogy elolvashassa. Miután ezt megtette, rájött, hogy megtalálta az igazságot, és ő lett az első személy Macedóniában, aki Jehova Tanújaként megkeresztelkedett.

Dimitar ezután megosztotta az igazságot egy testvérpárral, Aleksa és Kosta Arsovval. Így már három Tanú volt Macedóniában. Folyóiratokkal, egy gramofonnal és előadásokat tartalmazó lemezekkel felszerelve elkezdtek prédikálni. A folyóiratok egyike egy metodista lelkipásztorhoz került, aki odaadta az egyik egyháztagnak, egy éles elméjű fiatalembernek, Tušo Carčevnak. Tušonak tetszett, amit olvasott, és rávette a lelkipásztort, hogy szerezzen neki még folyóiratokat. Tušo hamarosan rájött, hogy helytelen, ha valaki pénzt kap, amiért a jó hírt prédikálja. Izgatottan elújságolta ezt a lelkipásztornak, aki válaszképpen nem hozott neki több folyóiratot. Tušo megtalálta a maribori fiókhivatal címét a folyóiratokon, és levelet írt, hogy küldjenek neki még további példányokat. A fiókhivatal kapcsolatba lépett Dimitarral, Aleksával és Kostával, és megkérte őket, hogy keressék fel Tušot. Hamarosan megalakult egy csoport.

1935-ben a testvérek átköltöztették a fiókhivatalt a szlovéniai Mariborból a jugoszláv fővárosba, Belgrádba. Franz Brand és Rudolf Kalle felvigyázói megbízatást kaptak.

 BETILTJÁK A MUNKÁT

Hogy testvéreink milyen buzgón folytatták a tevékenységüket azokban a napokban, az a katolikus egyház által 1933-ban kiadott füzetből is bizonyítható. A füzetben nagy részletességgel kifejtették a Tanúk prédikálótevékenységét. Azt is megjövendölték, hogy a munkánknak hamarosan vége szakad. Mekkorát tévedtek!

Jugoszlávia északi részén a papságot igencsak felingerelte az úttörők kicsiny csapatának buzgó tevékenysége. Még inkább dühbe gurultak, amikor a bíróságok leállították a Királyság-prédikáló tevékenység korlátozását célzó próbálkozásokat. Végül azonban egy szlovéniai jezsuita pap lett a belügyminiszter. Az első rendeletei közé tartozott, hogy feloszlatta a Világítótorony Társaságot; a munkát pedig 1936 augusztusában hivatalosan betiltották. A hatóságok bezárták a Királyság-termeket, és minden irodalmat elkoboztak. Szerencsére ezt a gyülekezetek már előre megtudták, így a hatóságok csak kevés elkoboznivalót találtak. A munka folytatása érdekében Kula stražara (Az Őrtorony) néven egy kis kiadói ház nyílt Belgrádban, az összejöveteleket pedig ezután is megtartották, magánotthonokban.

A hivatalosan életbe lépett tilalom miatt a kormány egyre nagyobb nyomást gyakorolt a testvérekre, hogy többé ne prédikáljanak. Különösen a teljes időben szolgálók váltak célpontokká, és ezzel nagyon megnehezítették a németajkú testvérek dolgát. Sok úttörő azért jött ide Jugoszláviába Európa más országaiból, mert náluk betiltották a prédikálómunkát, most pedig itt is ugyanez történt. Letartóztatták, és bebörtönözték őket, ám a buzgalmuk töretlen maradt. „Előfordult, hogy csak nehezen lehetett látogatókat fogadni a börtönben, Jehova ellenben soha nem hagyott el minket – mondta egy testvérnő. – Egyszer, amikor az egyik testvér eljött meglátogatni minket, de nem engedték be őt, olyan hangosan beszélt a börtön vezetőjével, hogy még mi  is hallottuk a hangját. Már önmagában az nagy buzdításunkra volt, hogy hallottuk a hangját.”

Ebben a nyugtalan időszakban nagy bátorságra volt szükség ahhoz, hogy lefordítsák és terjesszék a Rutherford bíró leleplezi az ötödik hadoszlopot című füzetet, mely felfedte, hogy a katolikus egyház milyen szerepet játszott a náci kormányzat politikai törekvéseinek támogatásában. Szerb, horvát és szlovén nyelvre fordították le, és mindhárom nyelven 20 000 példányt nyomtattak belőle. Mivel a füzet már eleve tilalom alatt állt, a külföldi úttörőket kitiltották az országból, valamint az államügyész egy indítványában 10–15 évi börtönbüntetést kért a füzet sokszorosítóira. Mindezen kockázatok ellenére a jugoszláviai hírnökök kicsiny csoportja hamarjában elterjesztette mind a 60 000 példányt.

„Az emberek akkoriban éheztek Isten írott Szavára, és szívesen olvastak – meséli Lina Babić, aki nem sokkal a második világháború vége felé ismerte meg az igazságot, és szoros kapcsolatot tartott fenn hűséges testvérekkel és testvérnőkkel. – Mivel mindig óvatosnak kellett lennünk, kézzel lemásoltam az irodalmat a jegyzetfüzetembe. Így, amikor átkutattak, ezek a feljegyzések csupán a személyes irományaimnak látszottak.”

TOLSZTOJ VAGY JEHOVA

Amikor a világ a háború küszöbén táncolt, Jugoszlávia egyik legnagyobb gyülekezetében meghasonlás támadt. Egyesek kezdtek Lev Tolsztoj, orosz író és vallásfilozófus nézetei mellett szót emelni. Tolsztoj egykor az orosz ortodox egyház tagja volt, majd meggyőződésévé vált, hogy az összes keresztény egyház romlott intézmény, teljességgel meghamisítja az igaz kereszténységet. Voltak testvérek, akik kezdték elsajátítani ezt a minden vallási szervezet iránti bizalmatlanságot, és elégedetlenségüket fejezték ki Jehova szervezete iránt. A zágrábi gyülekezet élén álló testvérnek – visszaélve a belé vetett bizalommal – sikerült meggyőznie a legtöbb  hírnököt, hogy fogadja el Tolsztoj nézeteit. A testvér olyan nagy hatást tudott kifejteni, hogy a gyülekezet legnagyobb része, több mint 60 fő, elfogadott egy határozatot, hogy kilép Jehova szervezetéből.

Amikor Rudolf Kalle meghallotta, hogy mi történt, sürgősen elutazott Belgrádból Zágrábba, hogy beszéljen az egész gyülekezettel. Olyan alapvető bibliai igazságokra emlékeztette őket, melyeket Jehova a hű és értelmes rabszolga osztályon keresztül tárt fel (Máté 24:45–47). Majd feltette a kérdést: „Ki tanította meg nektek ezeket az igazságokat, Tolsztoj, vagy Jehova szervezete?” A Józsué 24:15-öt idézve megkérte, hogy akik Jehova szervezetében akarnak maradni, emeljék fel a kezüket. Mindössze két kéz emelkedett fel.

– Kimondhatatlanul fájdalmas volt – mondta Rudolf.

Úgy tűnt, mintha a gyülekezetben elért valamennyi jó dolog ezzel elveszne.

Rudolf ezután megkérte a két hűséges testvért, hogy menjenek fel az emelvényre, majd ezt mondta: „Csak hárman maradtunk. Most mi képviseljük Jehova népét ebben a városban. Szeretném megkérni a többieket, hogy hagyják el a termet, és járjanak a maguk útján. Kérjük, hagyjatok minket magunkra! Mi a mi Istenünket, Jehovát akarjuk szolgálni, ti pedig menjetek, és szolgáljátok a Tolsztojotokat. Nem akarunk többé társulni veletek.”

Néhány másodpercig síri csend volt. Majd egymás után kezdték felemelni a kezüket, és ezt mondták: „Én is Jehovát akarom szolgálni.” Végül csak a hitehagyó gyülekezetszolga és néhány követője ment el a teremből. A lojalitásnak ez a próbája megerősítette Jehova hűséges szolgáit az előttük álló még sokkal nehezebb próbákra.

A HÁBORÚ VISZONTAGSÁGAI

1941. április 6-án a német hadsereg lerohanta Jugoszláviát. A Belgrádot ért heves légitámadások miatt a fiókhivatal  megrongálódott. A német csapatok megosztották Jugoszláviát. A harcok következtében egy időre megszakadt a kommunikáció a szerbiai Bételben lévő testvérek és a Szlovéniában, Horvátországban és Macedóniában élő testvérek között. A Macedónia legdélebbi részén élő testvérek helyzete még rosszabb volt, ők a háború befejeztéig nem tudtak kapcsolatba lépni a testvérekkel.

A testvérek váratlanul új és nehéz körülmények között találták magukat. Az a tény, hogy az egész világ a háborúval volt elfoglalva, súlyos próbák elé állította drága testvéreinket és testvérnőinket, valamint a rostálás idejét hozta el számukra. Kipróbálásra került a hitük, valamint a Jehova és a szervezete iránti szeretetük.

Bezárt a belgrádi fiókhivatal, és a testvéreknek szánt szellemi eledel szétosztását Zágrábban szervezték meg. Mivel a bírságolásokat és a bebörtönzéseket koncentrációs táborok és halálos ítéletek váltották fel, még fontosabbá vált a feltűnés kerülése és a titoktartás.

Amikor a német haderő elfoglalta és megosztotta Jugoszláviát, koncentrációs táborok létesültek. Horvátországban ezeket a táborokat arra használták, hogy elszigeteljenek és megöljenek számos etnikai és nem katolikus kisebbséget, valamint a rezsim bármely vallási ellenzőjét. Szerbiában a náci erők munka- és koncentrációs táborokat létesítettek. Több mint 150 magyar testvérünket zártak börtönbe semleges álláspontjuk miatt a bori táborban, Szerbiában. Jehova Tanúi Jugoszláviában is a náci rezsim célpontjaivá váltak. Következésképpen a prédikálómunkát főként kötetlen tanúskodás formájában végezték. A hírnökök azt a tanácsot kapták, hogy csak a Bibliájukat és egy kiadványt vigyenek magukkal, és megmondták nekik, hogy mit mondjanak, ha letartóztatják őket. Kis csoportokban tartották meg az összejöveteleket, és nem tudták, hogy hol van a többi gyülekezeti hely.

 Mivel az irodalmat nem lehetett biztonságos módszerrel behozni az országba, titokban sokszorosították. A testvérek egész éjjel különböző helyszíneken dolgoztak, nyomtatták és összeállították a folyóiratokat és a füzeteket. Keményen dolgoztak azért is, hogy fedezni tudják a nyomtatás költségeit. Különféle üzleti kapcsolatok segítségével a testvérek mindig megoldották, hogy meglegyenek a nyomtatáshoz szükséges kellékek. Noha az ország határain belül tombolt a nemzeti és vallási előítélet, a testvéreink egységesek voltak, és összeadták a pénzüket, hogy az életmentő szellemi eledel elkészülhessen. De vajon hogyan szállították el az irodalmat a területükön élő hírnökök elszigetelt csoportjaihoz?

Stevan Stanković szerb származású vasutas volt, aki készen állt arra, hogy segítsen a testvéreinek, függetlenül attól, hogy milyen származásúak. Stevan vállalta a veszélyes feladatot, hogy titokban irodalmat szállítson Horvátországból a katonailag megszállt Szerbiába. Egyszer a rendőrség irodalmat talált a bőröndjében. Tudni akarták, honnan származik az irodalom. Stevan lojális maradt a testvéreihez, és nem mondta meg. A rendőrség börtönbe vitte őt kihallgatásra, majd átvitték a közeli jasenovaci koncentrációs táborba. A tábor jól ismert brutális bánásmódja miatt hűséges testvérünk az életét vesztette.

Egy okos, leleményes testvér, Mihovil Balković vízvezeték-szerelőként dolgozott Horvátországban ezekben a vészterhes időkben. Világi munkája mellett látogatta a testvéreket, hogy buzdítsa őket, és hogy irodalmat vigyen nekik. „Egyik alkalommal – meséli az unokája – megtudta, hogy a vonatot, amelyen utazott,  a következő városnál átvizsgálják. Ezért egy megállóval előbb szállt le, mint kellett volna. Szinte az egész város szöges dróttal volt körülvéve, mégis sikerült egy szőlőskerten át kiutat találnia. A hátizsákjában volt az irodalom. Két üveg rakija (házi készítésű pálinka) és némi élelmiszer volt a táska felső részébe téve. Miközben óvatosan haladt keresztül a szőlőskerten, egy bunker mellé ért. Hirtelen egy katona kiáltott rá:

– Állj! Ki vagy?

Amint Mihovil közelebb lépett, az egyik katona ezt kérdezte:

– Mit viszel?

– Egy kis lisztet, babot és krumplit – felelte.

Amikor azt kérdezték tőle, hogy mi van az üvegekben, ezt mondta:

– Szagolj bele, és kóstold meg.

Amikor a katona megkóstolta, Mihovil így szólt:

– Ez az üveg a tiéd, fiam, a másik az enyém.

A katonák elégedettek lévén a válasszal és a rakijával, ezt mondták:

– Mehetsz, öreg!

Így hát – fejezi be a történetet Mihovil unokája – az irodalom biztonságosan megérkezett.”

Mihovil nagyon bátor volt. Utazásai során olyan területeken járt, melyeket mindkét háborúzó fél ellenőrzött. Nemegyszer került szemtől szembe a kommunista partizánokkal, a fasiszta usztasákkal * vagy a csetnikekkel. Nem hátrált meg, hanem kihasználta ezeket az alkalmakat a tanúskodásra. Kifejtette, hogy milyen reménységet tartogat a Biblia a jövőre nézve. Ehhez nagy bátorságra volt szükség, hiszen egy Tanú  élete mindig veszélyben volt. Többször is letartóztatták, kihallgatták és börtönbe zárták.

A háború vége felé, 1944. november 9-ének éjszakáján a partizánok rajtaütöttek Mihovil házán, elkobozták az irodalmat, és elvitték őt. Sajnos soha nem tért haza. Később kitudódott, hogy lefejezték.

Josip Sabo még fiatal fiú volt, amikor irodalmat szállított a biciklijével Horvátország területén Szlavóniában. A csomagtartójára szerelt egy irodalomtartó dobozt, melynek a tetejére friss körtéket tett. Akkoriban csaknem minden falunak a bejárata el volt barikádozva, és őrök vigyázták.

– Mi van a dobozodban? – kérdezték az őrök Josiptól minden egyes ellenőrző pontnál.

– Körte a nagybátyámnak – válaszolta.

Az őrök kivettek egy-két körtét a dobozból. Amint közeledett a céljához, egyre kevesebb körte maradt az irodalom tetején. Ezért elhagyatott ösvényen ment, hogy megmentse az utolsó körtéket, és a kincset érő irodalom rejtve maradjon alattuk.

HŰSÉGESEK A LEGVÉGSŐKIG

Lestan Fabijan, egy zágrábi kőműves megosztotta az igazságot Ivan Severrel, Franjo Drevennel és Filip Huzek-Gumbazirral. Hat hónap múlva mindannyian megkeresztelkedtek, és elkezdtek prédikálni, valamint összejöveteleket tartani. 1943. január 15-én este egy katonai járőr elment Ivan Severhez az otthonába, és letartóztatta őt, valamint Franjo Drevent és egy másik testvért, Filip Ilićet. Átkutatták a házat, elkoboztak minden irodalmat, és elvitték a testvéreket.

Amikor Lestan megtudta, hogy letartóztatták őket, Filip Huzek-Gumbazirral elment Franjo édesanyjához és húgához, hogy megvigasztalják őket. A partizánok azonban megneszelték a látogatást, és letartóztatták Lestant is és Filipet is. Mind az öt testvér elmagyarázta a Bibliából, hogy ők csak  Jehovát szolgálják, és rámutattak, hogy ők Krisztus katonái. Miután mindannyian visszautasították, hogy fegyvert viseljenek, és harcoljanak a háborúban, halálra ítélték, és fogságban tartották őket.

Az egyik éjjel az öt testvért felébresztették, levetkőztették, és kivitték az erdőbe. Gyaloglás közben, lehetőséget kaptak rá, hogy megváltoztassák a nézetüket. A katonák azzal akarták megtörni a testvérek állhatatosságát, hogy a családjuk iránti szeretetükre apelláltak. Filip Huzek-Gumbazir állapotos feleségéről és négy gyerekéről beszéltek. Ő azt felelte, hogy teljes mértékben bízik abban, hogy Jehova gondoskodni fog róluk. Franjo Drevennek nem volt felesége és nem voltak gyermekei, ezért tőle azt kérdezték, hogy ki fog gondoskodni az édesanyjáról és a húgáról.

Amikor megérkeztek a kijelölt helyre, a katonák parancsára ott kellett állniuk a téli hidegben. Majd elkezdődött a kivégzésük. Először Filip Huzek-Gumbazirt lőtték le. Utána  a katonák vártak, és megkérdezték a többieket, hogy nem gondolták-e meg magukat. A testvérek azonban eltökéltek voltak. A katonák kivégezték Franjot, majd Ivant és utána Lestant. Filip Ilić, az utolsó, aki még élt, megalkudott, és beállt a katonákhoz. Három hónappal később azonban betegség miatt hazatért, és elmondta, hogy mi történt. Az életét, melyet a megalkuvásával próbált megmenteni, túl korán elvesztette betegség következtében.

Szlovéniában sok testvérünk és testvérnőnk vált az üldözés áldozatává. Például, Franc Drozg, egy 38 éves kovács nem fogott fegyvert. A náci katonák emiatt 1942. június 8-án kivégezték őt Mariborban. Akik szemtanúi voltak az eseménynek elmondták, hogy a kivégzése előtt egy felirat lógott a nyakában, s ez állt rajta: „Én nem ebből a világból vagyok” (Ján 17:14). Erős hite jól érzékelhető leveléből, melyet kivégzése előtt néhány perccel írt: „Kedves barátom, Rupert! Engem ma halálra ítéltek. Ne búslakodj miattam. Szeretetemet küldöm neked, és a házban mindenkinek. Találkozunk Isten Királyságában!”

A hatóságok könyörtelenül igyekeztek leállítani a prédikálómunkát, ám Jehova a megmentés Istenének bizonyult. Például, a rendőrség gyakran rajtaütésszerűen igazoltatott. Sorba állították egy terület lakosait, és átvizsgálták az igazolványaikat. Minden gyanúsnak látszó egyént börtönbe vittek. Ezalatt a többi rendőr átkutatta a házakat és a lakásokat. A testvérek sokszor tapasztalhatták, hogy Jehova védelmezi őket, például, amikor a rendőrök kihagyták az ő házukat, valószínűleg azt gondolva, hogy azt már átkutatták. Legalább két alkalommal nagyon sok irodalmat és sokszorosítógépeket találtak volna a testvérek lakásában. Akik azokban a veszélyes időkben részt vettek a prédikálómunkában, időről időre tapasztalták, hogy mennyire igazak a Biblia szavai: „Jehova nagyon gyöngéd vonzalmú és irgalmas” (Jak 5:11).

 HALÁLRA ÍTÉLVE

1945-ben a második világháború véget ért, lezárva ezzel a vérontás egyik legszörnyűbb időszakát az emberi történelemben. Miután Hitler és a szövetségesei vereséget szenvedtek, a testvérek remélték, hogy megszűnnek a korlátozások, és újra szabadon prédikálhatnak. Okuk volt az optimizmusra, hisz az újonnan megalakult kommunista kormány sajtó-, szólás- és vallásszabadságot ígért.

Mégis, 1946 szeptemberében 15 testvért és három testvérnőt tartóztattak le. Köztük volt Rudolf Kalle, Dušan Mikić és Edmund Stropnik. A kihallgatások öt hónapig tartottak. A hatóságok azzal vádolták a Tanúkat, hogy a nép és az állam ellen dolgoznak, és Jugoszlávia létét is veszélyeztetik. Azt állították, hogy az Egyesült Államokból irányítják a munkánkat, és hogy Isten Királyságának a hirdetését álcaként használjuk fel arra, hogy megdöntsük a szocializmust, és visszaállítsuk a kapitalizmust. Egy katolikus pap azzal vádolta a testvéreket, hogy amerikai kémek, és a vallás álruhája alatt tevékenykednek.

A bíróságon a vádlott testvérek bátran szóltak a maguk védelmében, és nagyszerűen tanúskodtak Jehováról és a Királyságáról. Vjekoslav Kos, az egyik fiatal testvér ezt mondta: „Tisztelt Bíróság! Én ezt a vallást valamint a Biblia tanításait az édesanyámtól kaptam, és e szerint is élek. A német megszállás idején az édesanyámat bebörtönözték. Két nővérem és a bátyám ugyanazon a hiten volt, mint édesanyám. Mivel a vallásunk szerint imádták Istent, a németek Dachauba vitték, és kivégezték őket, mert azt mondták róluk, hogy kommunisták. Engem pedig fasisztának tartanak, holott ugyanemiatt a vallás miatt állok itt a bíróság előtt.” A bíróság szabadon engedte Vjekoslavot.

A többiekkel azonban nem voltak ilyen elnézőek. A vádlottak közül három testvért golyó általi halálra ítéltek, a többieket pedig egytől tizenöt évig tartó börtönbüntetésre.  Ez az igazságtalanság azonban rögtön nagyfokú tiltakozást váltott ki a világméretű testvériségünk részéről. Az Egyesült Államokból, Kanadából és Európából több ezer tiltakozó levelet írtak a jugoszláv kormánynak. Több száz táviratot is küldtek. Még néhány kormányhivatalnok is írt a testvéreink érdekében. Ennek az óriási összefogásnak az eredményeként a halálos ítéleteket húszévi börtönbüntetésekre változtatták.

Az ellenállás azonban még korántsem ért véget. Két évvel később a szlovén hatóságok letartóztatták Janez Robast és a feleségét Mariját, valamint Tanú társaikat: Jože Maroltot és Frančiška Verbecet a prédikálásukért. A vádiratban részben ez állt: A „»jehovista szekta« . . . új tagokat szervezett be, akiket felbujtott a jelenlegi társadalmi rendszerünk [és] a katonai szolgálat ellen.” A hatóságok azt állították, hogy a testvérek megpróbálják gyengíteni az ország védelmét, és ezért 3-6 évig tartó kényszermunkára ítélték őket.

1952-ben változás állt be a politikában; minden Tanú-rabot szabadon engedtek, és így folytatódott a Királyság-üzenet prédikálása. Jehova ígérete igaznak bizonyult: „Egyetlen ellened készült fegyver sem lesz sikeres, és minden nyelvet, amely perbe száll veled, elítélsz” (Ézs 54:17).

Mindazonáltal a kormány továbbra is próbálta gyengíteni a testvérek elszántságát. A hírközlő eszközök „elmebetegeknek” bélyegezték őket és „fanatistáknak, akiket nem sok választ el a tébolyodottaktól”. Néhány testvért kezdett elbizonytalanítani a hírekben közzétett szüntelen bírálat és az attól való állandó félelem, hogy figyelik őket. Amikor hűséges Tanúkat kiengedtek a börtönből, a gyülekezetben voltak, akik azt gondolták róluk, hogy kémek. De Jehova a hűséges és érett testvérek által továbbra is megerősítette a gyülekezeteket.

Amikor a második világháború végén Josip Broz Tito hatalomra került, világossá vált, hogy a katonaság  kulcsszerepet fog kapni Jugoszláviában. Akik bármilyen okból megtagadták a katonai szolgálatot, azokat a kormány ellenségeinek tartották.

A LOJALITÁS PRÓBÁI

A második világháború alatt a kilencéves horvátországi Ladislav Foronak kötelező volt jelen lennie egy városi gyűlésen, ahol egy katolikus pap prédikációt tartott. A szentbeszéd után Ladislav kíváncsian benézett a színpad függönye mögé. Látta, hogy a pap leveszi a papi ruháját, mely alatt egy usztasa egyenruhát viselt, a derekán töltényhevederrel és egy kézigránáttal. Vette a kardját, kint felült egy lóra és ezt kiáltotta: „Testvérek, menjünk és térítsünk! Ha valaki ellenkezne, tudjátok, mit kell tennetek!”

Ladislav tudta, hogy egy istenfélő embernek nem szabadna így cselekednie. Nem sokkal ezután Ladislav a nagybátyjával együtt kezdett eljárni a Tanúk titokban megtartott összejöveteleire. Ez nagyon felbőszítette a szüleit, de Ladislav nem hagyott fel az összejövetelek látogatásával, és szép szellemi előrehaladást tett.

1952-ben, amikor Ladislavot besorozták katonai szolgálatra, határozottan kiállt a keresztényi semlegessége mellett. A tisztek újra meg újra kihallgatták, hogy így kényszerítsék a katonai eskü letételére. Egyszer egy olyan barakkba vitték, ahol 12 000 újonc gyűlt össze az eskütételre. A katonák Ladislavot odaállították mindenki elé, és a vállára tettek egy puskát. Ő ezt azonnal ledobta. A katonák hangszórókon keresztül, mindenki számára jól hallhatóan azt mondták, hogy ha Ladislav ezt újra megteszi, lelövik. Amikor másodszor is ellenállt, elvezették, és belökték egy több méter mély bombakráterbe. Amikor kiadták a kivégzési parancsot, egy katona kétszer a kráterbe lőtt. A katonák ezután visszatértek a barakkba. A golyók azonban nem találták el a testvért.

 Este a tisztek kihozták Ladislavot a bombakráterből, és börtönbe vitték Szarajevóba. Ott egy olyan levelet mutattak neki, mely szerint mások, akik vele egy hiten voltak, megalkudtak, és így kiszabadulhattak; ezzel szemben ő egész idő alatt a börtönben sínylődött bűnözők közt. A tisztek ehhez hasonló spekulációkkal próbáltak többször is nyomást gyakorolni rá. Ladislav azonban így érvelt: „Vajon emberek miatt váltam én Jehova szolgájává? Nem! Vajon azért vagyok itt, hogy emberek kedvében járjak? Nem! Vajon attól függ az életem, amit mások mondanak, gondolnak vagy tesznek? Nem!”

Ez az érvelés, mely a Bibliából szerzett ismeretén alapult, segített Ladislavnak, hogy a négy és fél éves börtönbüntetése alatt megőrizze a hűségét. Idővel körzetfelvigyázóként szolgált odaadó feleségének és hívőtársának, Anicának a támogatásával.

TÖRVÉNYES ELISMERÉS KORLÁTOZÁSOKKAL

Miután Tito 1948-ban szakított a Szovjetunióval, decentralizálta a kormányt, és fokozatosan egyre nagyobb szabadságot adott az embereknek. Bár a kormány szocialista maradt, nagyobb volt a vallási tolerancia.

A kormány meghívta Jehova Tanúi képviselőit egy találkozóra, és javasolta egy új alapszabály létrehozását, mely lehetővé tenné a Tanúk legális munkáját. A testvérek előterjesztettek egy alapszabályt, és 1953. szeptember 9-én Jehova Tanúit újra hivatalosan bejegyezték Jugoszláviában.

Míg más kommunista országokban deportálták a testvéreinket, addig a jugoszláv Tanúk kellő szabadságot  kaptak ahhoz, hogy összejöhessenek az erre a célra kijelölt termekben. Ez a Macedóniában élő testvéreinknek is lehetővé tette, hogy irodalomhoz jussanak, és felvegyék a kapcsolatot a zágrábi irodával. Bár Jehova Tanúi már 1953-ban hivatalosan be voltak jegyezve vallásos közösségként, mégis 38 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy törvényesen részt vehessenek a házról házra végzett szolgálatban.

Addig azonban továbbra is voltak nehézségek. A testvérek semleges álláspontja miatt a hatóságok úgy tekintették a prédikáló munkájukat, mint propaganda terjesztését. A titkos rendőrség országos hálózata, valamint a besúgók nagyon megnehezítették a prédikálómunkát. Azokat a testvéreket, akiket prédikáláson értek, letartóztatták, és megbírságolták. Egy beszámolóban ez állt: „A letartóztatások és perbefogások folytatódnak. Ez különösen Szlovénia esetében igaz, ahol a legerősebb a katolikus befolyás, és ahol Jehova népe közül sokan rendőrök és az ügynökeik megfigyelése alatt állnak, abból a célból, hogy rajtakapják őket, amint érdeklődőkkel tanulmányozzák Isten Szavát. De a testvérek eltökéltek voltak abban, hogy meghiúsítják az üldözés célját, és Istennek engedelmeskednek semmint embernek.”

„ÓVATOSAK, MINT A KÍGYÓK”

Szlovéniában, amikor a testvérek vidéki területeken prédikáltak, először megkérdezték a házigazdákat, hogy van-e eladó tojásuk. Ha az ár kedvező volt, a hírnökök meg is vásárolták, hogy ne keltsenek gyanút. Amikor már elég tojásuk volt, a következő házigazdától tűzifát kértek. Ha a helyzet megengedte, vásárlás közben a Bibliára terelték a szót (Máté 10:16).

Horvátországban, Zágráb környékén a testvérek módszeresen munkálták be a területet, de úgy, hogy közben ne  keltsenek gyanakvást. Az egyik stratégiájuk az volt, hogy minden tizedik háznál tettek látogatást. Például ha a hírnököknek az első ház volt kijelölve, akkor az övék volt a 11., a 21., a 31. és így tovább. Ezeknek az erőfeszítéseknek köszönhetően sokan szereztek ismeretet Jehováról. Az ajtóról ajtóra végzett szolgálat sok nehézséggel járt, ezért a testvérek leggyakrabban kötetlen formában tanúskodtak.

Szerbiában a testvérek magánotthonokban gyűltek össze. Damir Porobić elmeséli, hogyan tartották meg az összejöveteleket a második világháború után a nagymamája házában: „Öt-tíz személy volt jelen. A nagymama háza ideálisnak bizonyult, mivel két utcából is megközelíthető volt. Így mindenki körültekintően tudott érkezni és távozni anélkül, hogy gyanakvást keltettek volna.”

Veronika Babić Horvátországban született, és a családja az 1950-es évek közepén kezdett tanulmányozni. Miután 1957-ben megkeresztelkedett, férjével a boszniai Szarajevóba költöztek. A horvátországi Szlavóniából származó Milica Radišić 1950-ben keresztelkedett meg, és a családjával együtt ő is Boszniába költözött. Ezek a családok terjeszteni kezdték a Királyság-igazságot Boszniában. Jugoszlávia más részeihez hasonlóan, itt is óvatosan kellett prédikálniuk. Veronika így számol be arról az időről: „Feljelentettek minket a rendőrségen, és elkobozták az irodalmunkat. Letartóztattak, kihallgattak, börtönbüntetéssel fenyegettek és megbírságoltak. De semmi sem bátortalanított el, vagy keltett bennünk rémületet. Sőt, inkább megerősítette a Jehovába vetett hitünket.”

„Egy nap – meséli Milica – egy férfi jött el a Királyság-terembe, és érdeklődést mutatott. Kedves fogadtatásban részesült. Máskor még a testvérek otthonaiban is elidőzött. Buzgón hozzászólt az összejöveteleken. De később a lányunk a munkahelyén látta őt, amint részt vesz a titkos rendőrség egyik megbeszélésén. Akkor döbbentünk rá,  hogy ezt a férfit a rendőrség küldte, hogy kémkedjen utánunk. Mivel nem maradt titokban a rendőrséggel való kapcsolata, nem láttuk többé az összejöveteleken.”

ELSŐ KIRÁLYSÁG-TERMEK

Amíg a kormány nem hagyta jóvá Jehova Tanúi hivatalos bejegyzését, addig a Tanúk törvényesen nem jöhettek össze magánotthonokban. Így amikor ezt megtették, fennállt a veszély, hogy letartóztatják őket. Miután Jehova Tanúi már engedélyt kaptak rá, hogy szabadon összejöjjenek, még akkor is nehézséget okozott alkalmas helyet találniuk az összejövetelek számára, mivel sokan nem szerették őket, és nem adtak nekik bérbe épületeket. Ezért a testvérek úgy döntöttek, hogy inkább megvásárolnak épületeket, ahol összejöhetnek.

Hamarosan találtak egy műhelyt Zágráb belvárosában. Mintegy 160 férőhelyes, gyönyörű Királyság-teremmé alakították át. Egy kis irodát is hozzáépítettek, melyet az irodalom nyomtatására használtak. Ebben a Királyság-teremben kongresszusokat is tartottak, és akkor használták először, amikor 1957-ben, első ízben rendeztek kongresszust a Jugoszlávia egész területén élő Tanúk számára. Néhány évvel később Zágráb belvárosában, a Kamaufova utcában megvásároltak egy házat, melyet a Bétel-család használt egészen 1998-ig.

1957-ben a testvérek vettek egy épületet Belgrádban, amely Királyság-teremként és a Bétel-munka számára irodaként szolgált. Ezt követően hozzájutottak egy istállóhoz Ljubljanában, és átalakították Királyság-teremmé. 1963-ban egy garázst alakítottak át teremmé Szarajevóban, melyet a Bosznia-Hercegovinában megalakult első gyülekezet használt. Néhány ilyen építménnyel sok munka volt, de a testvérek nagylelkűen ajánlották fel magukat, az erőforrásaikat, és Jehova megáldotta az erőfeszítéseiket.

 EGY ÚJ ELRENDEZÉS HOZZÁJÁRUL A SZELLEMI NÖVEKEDÉSHEZ

1960-ban utazófelvigyázókat jelöltek ki, hogy segítsék, és buzdítsák a gyülekezeteket. Néhány testvért meghívtak, hogy szolgáljon „hétvégi” körzetfelvigyázóként. Ezek a testvérek készségesen használták fel a szabadnapjaikat arra, hogy elutazzanak a gyülekezetekhez, buzdítsák a testvéreket, és előmozdítsák az egységet azokban a korai években.

„Körülbelül egy évig szolgáltam »hétvégi« körzetfelvigyázóként a feleségemmel – emlékszik vissza Henrik Kovačić a horvátországi fiókbizottság egyik tagja –, később pedig teljes időben vettünk részt az utazómunkában. A testvérek nagyon szegény körülmények között éltek, és a szállásadóinknál  gyakran nem volt vezetékes víz vagy vízöblítéses vécé. De nagyon hálásak voltak a látogatásunkért, és rendkívül nagy szeretettel láttak minket vendégül. Rendszeresen átengedték nekünk az ágyukat, és elláttak élelemmel, pedig nekik is alig volt valamijük. Néhány gyülekezetben mindennap másnál szálltunk meg, hogy ne legyünk terhére a testvéreinknek.”

„Bár nem volt könnyű, a legcsodálatosabb élmény volt hétvégi felvigyázóként szolgálni – mondja Šandor Palfi, aki ma a szerbiai országos bizottságban szolgál. – A testvérek mindig nagyon vártak minket. Szegények voltak, de mindent megtettek, hogy a tőlük telhető legjobbat nyújtsák nekünk. A körzetfelvigyázó látogatása egy igen különleges alkalom volt számukra.”

Miloš Knežević amellett, hogy körzetfelvigyázóként szolgált, a jugoszláviai fiókhivatal munkáját is irányította. A kommunista uralom évtizedei alatt Knežević testvér fontos szerepet játszott a testvérek ellen indított sok jogi per elrendezésében.

SZÍVDERÍTŐ SZELLEMI NÖVEKEDÉS INDUL MACEDÓNIÁBAN

1968-ban egy Kočaniból (Macedónia) származó fiatal férfi Zágrábban hallott az igazságról, ahol főiskolára járt. Amikor hazatért, megosztotta a jó hírt a rokonaival és a barátaival.

„Ez a fiatalember az unokatestvérem volt – mondja Stojan Bogatinov, aki elsőként keresztelkedett meg Kočaniban. – Pincérként dolgoztam, és a munkatársaimmal néha beszélgettünk a vallásról. Az egyik ilyen beszélgetéskor az ortodox egyház egyik tagja tért be hozzánk ebédre. Miközben kiszolgáltam, megkérdeztem tőle, hogy kaphatnék-e egy Bibliát az egyházától, mert nagyon szeretnék tanulni Istenről. Azt mondta, hogy megpróbál hozni nekem egyet. Nemsokára saját »Újtestamentumom«  volt. Annyira boldog voltam, és munka után siettem haza, hogy elkezdhessem olvasni.

Útközben meglepetésemre találkoztam az unokatestvéremmel, aki hazaérkezett Zágrábból. Meghívott magához, de én mondtam neki, hogy most nem tudok vele menni, mert már alig várom, hogy hazaérjek, és olvashassam a Bibliámat. »Van nálam valami, ami érdekelni fog – mondta. – Vannak otthon olyan könyveim, melyek segítenek majd jobban megértened a Bibliát.« Így hát elmentünk hozzá, és örömmel láttam, hogy megvan neki a teljes Biblia, néhány füzet és Őrtorony folyóirat horvátul. Felajánlotta nekem a kiadványokat, és én azonnal olvasni kezdtem őket. Mindjárt felismertem, hogy valami különlegeset olvasok. Egy Jehova Tanúját sem ismertem, de meg akartam ismerni őket.

Amikor az unokatestvérem visszautazott Zágrábba, elkísértem. Ott egy vendégszerető testvér, Ivica Pavlaković meghívott a házába, és három napig maradtam nála. Ez idő alatt sok-sok kérdést tettem fel neki, ő pedig mindre a Bibliából adta meg a választ. Ez teljesen lenyűgözött. Elmentem egy gyülekezeti összejövetelre, és a barátságos légkör nagyol buzdító volt.

Ivica elvitt a zágrábi Bételbe, és teli kéz irodalommal, valamint boldog szívvel jöttem el onnan. Néhány felejthetetlen nap után visszatértem Kočaniba az újonnan talált szellemi kincseimmel. Nem laktak Tanúk a környéken, ezért rendszeresen levelezni kezdtem Ivicával. A leveleim  tele voltak kérdésekkel, Ivica pedig megírta nekem a válaszokat. Amint nőtt az ismeretem, kezdtem beszélni a tanultakról, és a feleségem, valamint a gyermekeim érdeklődést mutattak. Nemsokára az egész családom elfogadta az igazságot, és sokat tanultunk a Bibliáról. Boldogok voltunk, és buzgón beszéltünk a jó hírről a rokonainknak és a barátainknak, akik közül sokan meghallgattak. De a prédikálás üldözést vont maga után.”

A TESTVÉRISÉG EGYSÉGE A NÉMETORSZÁGI KONGRESSZUSON

A jugoszláviai testvéreink nem voltak annyira elszigetelve, mint azok, akik más kommunista országokban éltek. De kevesen voltak, és vágytak rá, hogy megtapasztalják a nemzetközi testvériség szeretetét. Így amikor megtudták, hogy 1969-ben „Béke a földön” jeligével nemzetközi kongresszust terveznek, a kormányhoz fordultak engedélyért, hogy elhagyhassák az országot, és részt vehessenek rajta. Micsoda örömben volt részük, amikor megkapták az engedélyt!

A kongresszust egy nagy stadionban tartották Nürnbergben, ahol csupán néhány évtizeddel azelőtt Hitler csapatainak a díszfelvonulása volt, aki azzal fenyegetőzött, hogy kiirtja Jehova Tanúit. A programot sok nyelven tartották meg, és a jugoszláv küldöttek izgatottan értesültek arról, hogy az ő nyelvükön az ülésszakok a fő stadion közelében lévő fás területen, egy sportpályán lesznek megtartva. Egy nagyméretű színpad szelte ketté a sportpályát, és a küldöttek fele az egyik oldalon szerb-horvátul hallgatta a programot, a másik fele pedig szlovénül a másik oldalon. Ez a nyolcnapos program növelte a testvérek ismeretét és hitét.

A testvérek Jugoszlávia legkülönbözőbb részein vonatokra és buszokra foglaltak le helyeket a Németországba utazó küldötteknek. Egy testvér, aki Horvátországból  utazott a kongresszusra, ezt mondja erről: „Az, hogy egységben lehettünk a testvéreinkkel, annyira fellelkesített bennünket, hogy a vonat ablakaiba büszkén táblákat helyeztünk, melyek a kongresszust hirdették.”

A testvérek örömmel látták a főhivatalból érkezett Nathan Knorrt és Frederick Franzot, és boldogan hallgatták az előadásaikat. „Nem tudtuk leplezni, mennyire el voltunk ragadtatva, amikor odajöttek a sportpályára, hogy üdvözöljenek bennünket” – meséli az egyik küldött. Az áldások, melyben a jugoszláv testvéreknek részük volt, túlszárnyalták azt a sok áldozatot, melyet meghoztak, hogy jelen lehessenek. „Kéthavi munkabérbe került odautazni a kongresszusra – meséli Milosija Simić, aki Szerbiából érkezett a kongresszusra –, és nehéz volt tíz nap szabadságot kapni  a munkahelyen. Nem voltam biztos benne, hogy még meglesz a munkám, amikor hazaérek, de semmi sem tarthatott vissza. A kongresszus egyszerűen fantasztikus volt! A mai napig – mintegy negyven évvel később – örömkönnyek szöknek a szemembe, amikor visszaemlékszem erre az eseményre.” A testvérek miután Jugoszlávia minden részéről érkező hittársaikkal egyesülve, megtapasztalták a nemzetközi testvériségük egységét, megerősödve tértek haza az előttük álló próbákra.

HELYI ÚTTÖRŐK REAGÁLNAK A SZÜKSÉGLETEKRE

A német úttörők, akik az 1930-as évek elején érkeztek Jugoszláviába, sokat munkálkodtak a jó hír terjesztéséért. Most pedig, ahogy növekedett a hírnökök száma, egyre több jugoszláv testvér kezdte el az úttörőszolgálatot. Szlovénia például kész volt tapasztalt úttörőket küldeni  Jugoszlávia távolabbi területeire, ahol nagyobb volt a szükség. Ezek az úttörők bátran vállalták azt a nehéz feladatot, hogy megtanuljanak egy új nyelvet, és alkalmazkodjanak egy új kultúrához.

„Én Prištinába utaztam, Koszovó legnagyobb városába, ahol albánul és szerbül beszélnek – emlékszik vissza Jolanda Kocjančič. – Bár Minka Karlovšek és én nem beszéltünk ezeken a nyelveken, úgy döntöttünk, belevágunk a prédikálásba, és ez volt, ami segített a nyelvtanulásban. Az első háznál egy cseh származású özvegy legidősebb fiával találkoztunk. Szlovénül kezdtük el a bevezetőnket, néhány szerb kifejezéssel keverve, mely így hangzott:

– Szeretnénk beszélni családjával jó hírről Bibliából.

– Jöjjenek be – mondta a férfi –, édesanyám már várja magukat.

Amikor beléptünk, az anyuka, Ružica sietett felénk, hogy üdvözöljön minket. Elmondta, hogy tizennégy nappal azelőtt imádkozott, hogy jöjjön valaki, aki tanítaná őt Jehováról. Nővére, aki Jehova Tanúja, Csehszlovákiában lakott, és már többször is javasolta neki, hogy imádkozzon Jehovához segítségért. Ružica meg volt róla győződve, hogy a látogatásunk válasz volt az imájára. Ő szerbül tanított minket, mi pedig őt a Biblia igazságaira. Diák albérlői is csatlakoztak a bibliatanulmányozáshoz. Az egyikőjük adott nekünk egy albán szótárt, ami segített a nyelvtanulásban.”

Montenegróban, Zoran Lalović még csak fiúcska volt, amikor egy zágrábi úttörőtől kapott egy Bibliát. Öt évvel később, 1980-ban, egy különleges úttörő érkezett Szerbiából, és tanulmányozott vele. „Nagyon küzdelmes volt megszakítani a kapcsolatot a diszkós barátaimmal – mondja Zoran. – De amikor végre sikerült, gyors előrehaladást tettem, és csupán néhány hónapra rá megkeresztelkedtem Belgrádban. Rögtön ezután nyilvános előadás megtartására jelöltek ki, mivel nagyon kevés férfi testvér volt. Ezenkívül  elkezdtük megtartani az összes összejövetelt Podgorica városában.”

KERESZTELKEDÉS A RIZSFÖLDEKEN

„Amikor az érdeklődők készen álltak a keresztelkedésre, én megkereszteltem őket – mondja Stojan Bogatinov Macedóniából. – Nem volt fürdőkádunk, a helyi folyócska pedig túl kicsi volt. De a környékünkön sok rizsföld van, olyan csatornákkal, melyek a vízellátást biztosítják. Némelyik elég mély és tiszta volt a keresztelkedéshez. Emlékszem az első keresztelkedésre. Amint végigsétáltunk a rizsföldeken a csatornákhoz, valaki odakiáltott nekem:

– Stojan, új munkásokat gyűjtöttél?

– Igen, igen – válaszoltam – sok munka van.

Fogalmuk sem volt róla, hogy mi a Macedóniában folyó szellemi aratás munkásai voltunk.”

A macedón testvéreknek kevés kapcsolatuk volt a fiókhivatallal, és még sokat kellett tanulniuk a teokratikus elrendezésekről. Stojan Stojmilov Németországban kezdett járni az összejövetelekre, és amikor visszatért Macedóniába, nagyon örült, hogy Kočaniban is talált Tanúkat. „Amikor megérkeztem, és elmondtam a testvéreknek, hogy hogyan tartották meg az összejöveteleket Németországban – meséli –, rögtön felkértek, hogy vezessem le az Őrtorony-tanulmányozást, és tartsak egy nyilvános előadást. Elmondtam nekik, hogy én még nem vagyok megkeresztelkedve, de ők tántoríthatatlanok voltak, és bizonygatták, hogy én vagyok köztük a legképesítettebb. Így hát elfogadtam a felkérésüket. A feleségemmel a későbbiekben szépen előrehaladtunk, és mi is a rizsföldeken keresztelkedtünk meg.”

Veselin Iliev ma vénként szolgál Kočaniban, és ezt mondja: „Nem volt nagy ismeretünk a teokratikus szervezetről, de nagy volt a szeretetünk az igazság iránt.” Idővel Jehova gondoskodott róla, hogy a dolgok ki legyenek  igazítva. Például az, hogy még több irodalom vált elérhetővé macedón nyelven, előmozdította a Királyság igazság terjedését, és erősítette a gyülekezeteket.

KÖRÜLTEKINTŐEN ÉLVE A FOKOZOTT SZABADSÁGGAL

Mivel Jugoszlávia nem állt a Szovjetunió ellenőrzése alatt, az emberek olyan szabadságnak örvendtek, mely nem létezett a vasfüggöny mögött. Az 1960-as évek végén Jugoszlávia az első olyan kommunista ország volt, mely eltörölte a vízumkényszert, és enyhített a határok ellenőrzésén. Mivel szabadabban tudtak utazni, az észak Jugoszláviában élő testvérek vállalták, hogy irodalmat visznek a Szovjetunióval határos országokba, ahol a prédikálómunka még be volt tiltva.

Először is az irodalmat Németországból hozták teherautókkal. Ðuro Landić – aki a horvátországi fiókbizottságban szolgál – elmondja, hogy a házuk irodalomraktár volt egészen a Szovjetunió felbomlásáig. „Titkos rekeszek voltak a családi autóink aljában és a műszerfalában – emlékszik vissza. – Tudtuk, ha elkapnak, elveszíthetjük az autóinkat és börtönbe kerülhetünk. De testvéreink öröme, amikor megkapták az irodalmat, elfeledtetett minden nehézséget.”

Milosija Simić testvérnő így emlékszik arra az időre, amikor irodalmat vitt Szerbiából Bulgáriába: „Sosem tudtam kinek fogom átadni az irodalmat. Mindössze egy címet kaptam. Egyszer leszálltam a buszról, megkerestem a házat, de senkit sem találtam otthon. Tettem egy sétát a környéken, és egy másik irányból újból próbáltam, de sehol senki. Ezt még vagy tízszer elismételtem a nap folyamán, óvatosan, nehogy gyanút keltsek, de egyszer sem találtam otthon senkit. Ez valójában igazi áldás volt, mert mint később kiderült, ez nem is a megfelelő cím volt!

 Rengeteg munkám volt abban, hogy lemásoljam, és legépeljem ezt az irodalmat, ezért nem tudtam, mitévő legyek. Nem dobhattam el csak úgy egyszerűen. Így hát úgy döntöttem, hogy visszaviszem Szerbiába, ahol nagy hasznát veszik majd. Bár volt jegyem az oda-vissza útra, de ahhoz, hogy kijussak az állomásra, még egy jegyre volt szükségem. Általában a kézbesítéskor az irodalmat átvevő testvérek adtak nekem pénzt a jegyre. Erre azért volt szükség, mert korlátozva volt, hogy mennyi pénzt vihetek be az országba. Imádkoztam, hogy egy nő legyen a jegypénztárban. Épp akkor, amikor odaértem, a kasszánál dolgozó férfi elment, és egy nő vette át a helyét. Cserébe a jegyért felajánlottam, hogy nekiadom a ruhaneműt, melybe begöngyöltük az irodalmat. Beleegyezett, és megkaptam a jegyemet.”

Az 1980-as évek elején a testvérek lefordították az irodalmat albán és macedón nyelvre, és elküldték a kézzel írt másolatokat a Belgrádban működő kis irodába. Ott Milosija indigóval egyszerre nyolc másolatot készített a fordításból egy írógépen. Feladta neki a leckét, hogy az anyag kézzel volt írva, a nyelvet pedig nem ismerte.

FIATAL TESTVÉREK SZILÁRD ÁLLÁSFOGLALÁSA

Bár hivatalosan vallásszabadság volt, a kormány úgy tekintette a semleges álláspontunkat, mint ami veszélyezteti Jugoszlávia egységét. Ezért a testvérek ellenállással kerültek szembe. A második világháború alatt sokan még az életük árán is hűségesek maradtak a semlegesség kérdésében. De az ezt követő három évtizedben nem mindannyian mutattak ilyen erős hitet. Voltak, akik eljártak az összejövetelekre, és támogatták a Királyság munkát, mégis amikor behívták őket katonai szolgálatra, úgy döntöttek, hogy elvállalják, és kifogásokat keresve megmagyarázták, hogy miért.

A semleges álláspontot valló fiatal testvérek akár tízévi börtönbüntetésre is számíthattak. Sőt többször is  elítélhették őket, mielőtt betöltötték a harmincadik életévüket. Néhányan, akik szembenéztek a semlegesség ezen próbáival, nagyon fiatalok voltak. Ma már közülük többen is felelős testvérekként vállalják a vezetést a gyülekezetekben.

EGY MEGINDÍTÓ NEMZETKÖZI KONGRESSZUS

Jehova Tanúi Jugoszláviában még sohasem tapasztalták, micsoda öröm egy nemzetközi kongresszus házigazdáinak lenni. Mennyire izgatottak lettek, amikor 1991-ben a Vezető Testület bejelentette, hogy a „Szabadságszeretők” jeligéjű nemzetközi kongresszusok egyike Zágrábban lesz megtartva.

Ez azonban nehézségekkel is járt. A háború viharfelhői már azóta gyülekeztek, hogy Horvátország kikiáltotta a függetlenségét Jugoszláviától. Vajon bölcs dolog lenne megtartani a kongresszust? Az elsődleges szempont a külföldi és a helyi küldöttek biztonsága volt. Sok ima és mérlegelés után a testvérek úgy döntöttek, hogy belevágnak a kongresszusi előkészületekbe.

Theodore Jaracz, a Vezető Testület tagja, néhány héttel a kongresszus előtt elutazott Horvátországba, hogy segítsen a szervezésben. Mivel Zágrábban töröltek minden más nyilvános rendezvényt, az emberek érdeklődése egyedül arra irányult, hogy mi fog történni a Dinamo stadionban. Ahogy egyre közeledett a kongresszus ideje, az állapotok az országban még mindig kiszámíthatatlanok voltak. A testvéreink mindennap mérlegelték a kockázatot, és újra meg újra ugyanazt a kérdést tették fel; folytassák az előkészületeket, vagy mondják le a kongresszust. Állhatatosan kérték Jehovát imában, hogy nyújtson vezetést. Bámulatos volt megfigyelni, hogy a politikai helyzet stabilizálódott, és a testvérek így meg tudták tartani a kongresszust 1991. augusztus 16–18-ig.

Nagyobb ellentétet el sem lehetett képzelni: míg a környező  országok egy erőszakos háború szélén álltak, Jehova Tanúi Horvátországban több ezer vendéget fogadtak, akik „Az isteni szabadságot szeretők” * nemzetközi kongresszusra érkeztek. Amíg sok helyi elmenekült az országból, addig tizenöt országból testvérek és testvérnők gyülekeztek szabadon és szeretetben. Nagy csoportok érkeztek repülővel az Egyesült Államokból, Kanadából és más nyugati országokból. Katonai okokból a zágrábi repülőtér le volt zárva, ezért a repülőknek a szlovéniai Ljubljanában kellett leszállniuk. Onnan a küldöttek busszal utaztak Zágrábba. A látogatóba érkezett testvérek bátorsága nagyszerű tanúskodás volt a lakosságnak, a jelenlétük pedig a buzdítás felbecsülhetetlen forrását jelentette a helyi testvéreknek. A legnagyobb csoport, körülbelül 3000 küldött, Olaszországból jött. Mélységes szeretetük és túláradó lelkesedésük melegséget és bensőséges légkört teremtett a kongresszuson (1Tessz 5:19).

Különösen hiterősítő volt öt vezető testületi tagot fogadni. A mai napig sokan meghatódva gondolnak vissza Carey Barber, Lloyd Barry, Milton Henschel, Theodore Jaracz és Lyman Swingle előadásaira. Ezeket a testvéreket a vészterhes idők rendíthetetlenné tették, és sok éves tapasztalattal a hátuk mögött, bátran léptek be az országba, hogy építő előadásaikkal erősítsék a testvéreket.

A politikai nyugtalanság miatt a hatóságok attól féltek, hogy összetűzések lesznek a küldöttek között, aki Jugoszlávia különböző etnikai csoportjaiból jönnek. Mennyire megnyugodtak, amikor látták őket békében gyülekezni, sőt egymás iránti forró, testvéri szeretetet kinyilvánítani. Napról napra csökkent a rendőrök száma.

Ez az emlékezetes kongresszus bizonyíték volt arra, hogy Jehova Tanúi valódi nemzetközi testvériséget  alkotnak. A testvéreknek ez a tapasztalat segített megőrizni az egységüket az előttük álló próbák során. A szerb és macedón küldötteket hazaszállító buszok az utolsó járművek között voltak, melyeket visszaengedtek a Horvátország és Szerbia közötti ellenőrzési ponton. Miután a testvéreink biztonságban átjutottak, a határokat lezárták. Sokan azt mondják, hogy ekkor kezdődött el a háború.

Az ezt követő hónapokban és években azok a köztársaságok, melyek korábban Jugoszlávia részét alkották, saját kormánnyal rendelkező, független államokat hoztak létre. Az ezzel járó zavargások több tízezer életet oltottak ki, és el nem mondható szenvedést okoztak. Mi történt a testvéreinkkel ezekben a háborgó időkben? Hogyan áldotta meg Jehova ezt követően a Királyság-prédikáló munkát ezekben a függetlenné vált országokban? Nos, lássuk.

 Bosznia-Hercegovina modern kori története

„1992. május 16-án 13-an húzódtunk meg egy lakásban, amint robbanólövedékek záporoztak Szarajevóra. Két lövedék eltalálta az épületet, ahol biztonságot kerestünk. Bár horvátok, szerbek és bosnyákok voltunk, egyesített minket a tiszta imádat. Mindeközben ez a három népcsoport kint egymást gyilkolta. Hajnalban kevesebb lövedék hullott, ezért elmentünk a lakásból, hogy biztonságosabb helyet keressünk. Amint azt az előző este is tettük, fennhangon Jehovához imádkoztunk, és ő meghallgatott minket” (Halim Curi).

A modern kori történelem egyik leghosszabb és legádázabb ostromát a több mint 400 000-es lélekszámú Szarajevó szenvedte el. Vajon hogyan vészelték át szellemi testvéreink ezeket az országot szétszakító etnikai és vallási viszálykodásokat? Mielőtt történetükbe kezdenénk, ismerkedjünk meg egy kicsit jobban Bosznia-Hercegovinával.

A Bosznia-Hercegovinaként ismert ország a volt Jugoszlávia közepén, Horvátország, Szerbia és Montenegró között helyezkedik el. Erősek a kulturális és családi kapcsolatok, valamint nagy hangsúlyt kap a vendégszeretet. Sokak kedvtelése török kávét iszogatni valamelyik szomszédnál, vagy egy kafićiban (kávézóban) múlatni az időt. Noha ránézésre mind egyformák, Bosznia lakóit bosnyákok, szerbek és horvátok alkotják. Sokan nem tartják magukat komoly hívőknek, mégis a vallás osztja meg az embereket. A legtöbb bosnyák muszlim, míg a szerbek a szerb ortodox egyházhoz tartoznak, a horvátok pedig a római katolikus egyházhoz.

 Az 1990-es évek elején a vallási türelmetlenség és az etnikai gyűlölet ijesztő méretekben fokozódott, ami végül az etnikai tisztogatás néven ismert hátborzongató eseményekhez vezetett. Az előrenyomuló csapatok kilakoltatták az embereket mind a kis falvakból, mind a nagy városokból, hogy etnikailag tiszta területet kapjanak a saját vallási csoportjuk számára. Testvéreinknek ez a semlegesség próbája volt. Boszniában – csakúgy, mint a volt Jugoszlávia többi országában – a legtöbb ember a szülei vallásához tartozik, és a családnév sokszor a család vallási hovatartozását is sejteti. Amikor a tiszta szívű emberek Jehova szolgáivá válnak, úgy tekinthetnek rájuk, mint a család és a hagyományok árulóira. Testvéreink azonban megtanulták, hogy a Jehova iránti lojalitás védelmet jelent.

EGY VÁROS OSTROM ALATT

Amint láttuk, jugoszláv testvéreinket mélyen meghatotta az a szeretet és egység, melyet „Az isteni szabadságot szeretők” kongresszuson tapasztaltak Zágrábban, 1991-ben. Ez a felejthetetlen kongresszus megerősítette őket az előttük álló megpróbáltatásokra. Az egyik pillanatban még békésen együtt éltek Szarajevóban a bosnyákok, a szerbek és a horvátok. A következő pillanatban pedig már hadsereg vette körül a várost, és mindenki körül volt zárva, a testvéreink is. Bár zavaros volt a politikai helyzet, azt mégsem tudta senki, hogy meddig fog tartani a viszálykodás.

„Az emberek éheznek – jelentette Halim Curi, egy szarajevói vén. – Havonta csak néhány kiló lisztet, tíz deka cukrot, és fél liter olajat kapnak. Minden talpalatnyi földbe növényt ültetnek a városban. Kivágják Szarajevó fáit, hogy tűzifájuk legyen. Amikor ez a fa is elfogy, felszedik a lakásuk parkettáját, hogy azzal fűtsenek és főzzenek. Bármit felhasználnak, ami ég, még régi cipőket is.”

Amikor Szarajevó ostrom alá került, Ljiljana Ninković és a férje, Nenad is körbe voltak zárva, ráadásul a két kislányuk  sem volt akkor velük. „Normális családi életet éltünk a két gyermekünkkel, volt lakásunk, autónk, aztán egyszer csak minden megváltozott” – mondja Ljiljana.

Azonban sokszor tapasztalták Jehova védő kezét. „Kétszer is megtörtént, hogy néhány pillanattal a távozásunk után, bombatalálat érte a lakásunkat – folytatja Ljiljana. – A nehézségek ellenére örömet találtunk az egyszerű dolgokban. Például, boldogok voltunk, ha ki tudtunk menni a parkba és pitypangot szedhettünk. Salátát csináltunk a leveleiből, hogy ne csupán a fehér rizst kelljen ennünk. Megtanultuk, hogy elégedettek legyünk azzal, amink van, és ne vegyünk semmit sem magától értetődőnek.”

FIZIKAI ÉS SZELLEMI GONDOSKODÁS

Az egyik legnagyobb problémát a víz megszerzése jelentette. Csak nagy ritkán folyt víz a csapból a házakban. Öt kilométert kellett gyalogolni vízért olyan területeken keresztül, melyek orvlövészek célpontjai voltak. A vízelosztó helyeken órák hosszat kellett sorba állni, hogy az ember megtöltse az edényét, majd a nehéz vizes edénnyel megtenni a hosszú, fáradságos utat hazáig.

„Próbát ez akkor jelentett, amikor megtudtuk, hogy egy rövid időre lesz víz a lakásokban – meséli Halim. – Mindenkinek ilyenkor kellett zuhanyoznia, kimosnia a ruhákat, és vizet gyűjtenie a lehető legtöbb edénybe. De mit tegyünk akkor, ha ez a várva várt pillanat éppen akkorra esik, amikor az összejövetelünk van? Döntenünk kellett: vagy a gyülekezetbe megyünk, vagy otthon maradunk, és vizet gyűjtünk.”

 A testvéreknek szükségük volt a fizikai ellátásra is, mégis megértették, mennyire létfontosságú, hogy szellemi gondoskodásban részesüljenek. Az összejöveteleken nem csak szellemi táplálékot kaptak, hanem arról is értesültek, hogy ki van börtönben, ki sérült meg, vagy hogy kit öltek meg. „Olyanok voltunk, mint egy család – mondja Milutin Pajić, aki gyülekezeti vénként szolgál. – Amikor elmentünk az összejövetelre, a végén nem akartunk hazamenni. A legtöbb összejövetel után még órákig ott maradtunk, és beszélgettünk az igazságról.”

Nem volt könnyű az élet. A testvérek gyakran féltek, mert életveszélyben voltak, mégis a szellemi érdekeket tették az első helyre. Hiába osztotta meg az országot a háború, Jehova népe egyre közelebb érezte magát egymáshoz és égi Atyjához. A gyerekek megfigyelték szüleik lojalitását, és ők maguk is rendíthetetlen lojalitást fejlesztettek ki Jehova iránt.

A horvát határ melletti Bihać városa majdnem négy évig volt elszigetelve a külvilágtól. Az emberek nem hagyhatták el a várost, a segélyszállítmány pedig nem juthatott be hozzájuk. „A háború elején volt a legnehezebb – meséli Osman Šaćirbegović, az egyedüli felelős testvér a városban –, nem is annyira a keserves helyzet miatt, hanem azért, mert valami új dologgal kellett szembenéznünk, amit addig soha nem tapasztaltunk. Elképesztő, de amikor elkezdődtek a lövések, megkönnyebbültünk, mert akkor jöttünk rá, hogy nem minden gránát okoz halált, némelyik fel sem robban.”

Mivel senki sem tudta, hogy meddig fog tartani a háború, a zágrábi és a bécsi Bétel megszervezte, hogy segélyszállítmányt gyűjtsenek Szarajevó, Zenica, Tuzla, Mostar, Travnik és Bihać városok Királyság-termeiben, valamint a Tanúk lakásán. Ahogy folytatódtak a harcok, a városokat egyszer csak körbevették a csapatok, és elszigetelték a külvilágtól. Mivel a szállítási útvonalakat váratlanul lezárták, a tartalékok  hamarosan kimerültek. Annak ellenére, hogy Bosznia számos városát elzárták a külvilágtól, Jehova Tanúi testvéri egysége megbonthatatlan maradt – kirívó ellentéteként az etnikai és vallási gyűlölet „poklának”, mely végigsöpört az országon.

BUZGÓK, ÁM ÓVATOSAK

A nehezen megszerezhető napi szükségletek mellett még az a veszély is leselkedett rájuk, hogy Szarajevó-szerte orvlövészek tanyáztak, akik gondolkodás nélkül rálőttek az ártatlan lakosokra. Az aknavetők záporként zúdították a halált az emberekre az égből. Ostrom idején olykor veszélyes volt a városban járni-kelni. Az emberek állandó halálfélelemben éltek. Testvéreink azonban egyensúlyban tartva a bölcsességet a bátorsággal, nem hagytak fel a Királyság jó hírének hirdetésével, hanem megosztották az emberekkel, akiknek oly nagy szükségük volt vigaszra.

„A Szarajevót ért egyik leghevesebb támadás idején – meséli egy vén – több ezer lövedék robbant egyetlen nap alatt. De mivel szombat reggel volt, a testvérek felhívták a véneket, hogy hol lesz megtartva a szántóföldi összejövetel.”

 „Felfogtam, mennyire szükségük van az embereknek az igazságra – mondja egy testvérnő. – És éppen ez segített, hogy ne csak kitartsak, hanem még örömet is érezzek a nehéz körülmények ellenére.”

Sok lakos rájött, hogy szüksége van a Biblia reménységére. „Ahelyett, hogy nekünk kellene megkeresni az embereket, ők keresnek meg minket, hogy szellemi segítséget kapjanak – mondta egy testvér. – Beállítanak a Királyság-terembe, és tanulmányozást kérnek.”

A háború alatt végzett prédikálómunka sikere nagyrészt a keresztény testvériségünk egységének volt köszönhető, melyet az emberek egyszerűen nem tudtak nem észrevenni. „Nagyszerű tanúskodás volt – meséli Nada Bešker, egy sok éve szolgáló különleges úttörő testvérnő. – Sokan láthattak boszniai és szerb testvéreket együtt munkálkodni a szolgálatban. Amikor pedig azt látták, hogy egy horvát és egy korábban muszlim vallású testvérnő együtt tanulmányoz egy szerb személlyel, észre kellett venniük, hogy mások vagyunk.”

Testvéreink buzgalmának még ma is érezhető eredményei vannak, hiszen a napjainkban Jehovát szolgáló személyek közül sokan a háború idején fogadták el az igazságot. A Banja Luka-i gyülekezet például annak ellenére a kétszeresére nőtt, hogy mintegy száz hírnök más gyülekezetekbe költözött.

EGY HŰSÉGES CSALÁD

Testvéreink mindig nagyon óvatosak voltak. Némelyek mégis a „bajokkal teljes idő . . . és előre nem látható események” áldozatául estek, amikor elkerülhetetlen volt, hogy rossz helyen legyenek, rossz időben  (Préd 9:11). A szerb származású Božo Ðorem 1991-ben keresztelkedett meg a zágrábi nemzetközi kongresszuson. Miután visszament Szarajevóba, többször is börtönbe zárták, ahol semleges álláspontja miatt kegyetlenül bántak vele. 1994-ben 14 havi börtönbüntetésre ítélték. A legnagyobb küzdelmet az jelentette számára, hogy nem lehetett együtt a feleségével, Henával, és az ötéves kislányukkal, Magdalenával.

Nem sokkal Božo szabadulása után tragédia történt. Egy csendes délutánon elmentek hármasban a lakásuktól nem messze bibliatanulmányozást vezetni. Útközben hirtelen egy tüzérségi lövedék robbanása törte meg a csendet. Hena és Magdalena azonnal életét vesztette, Božo pedig később a kórházban halt meg.

KERESZTÉNY SEMLEGESSÉG

Mivel az embereken egyre inkább elhatalmasodott az előítélet, alig vagy egyáltalán nem tűrték el a semleges álláspontot. Banja Lukában a gyülekezet többnyire fiatal testvérekből állt, akiket a hadsereg fel akart használni a háborúban. Semlegességük megőrzése miatt megverték őket.

„A rendőrség – emlékszik vissza Osman Šaćirbegović – sokszor kihallgatott minket, és gyáváknak nevezett, amiért nem védjük meg a családunkat.”

Osman így érvelt a rendőröknek:

– A fegyverük megvédik magukat, ugye?

– Hát persze – felelték.

– Lecserélnék ágyúra, hogy még nagyobb védelemben legyenek?

– Le.

– Lecserélnék az ágyút egy tankra?

– Le hát.

– Mindezt azért tennék, hogy egyre nagyobb védelemben legyenek. Az én védelmem Jehovától, a mindenható  Istentől, a világegyetem Teremtőjétől jön. Mi az, ami ennél nagyobb védelmet adhatna?

Az érvelés világos volt, így a rendőrök békén hagyták őt.

HUMANITÁRIUS SEGÉLY ÉRKEZIK

A környező országokban a testvérek tudták, hogy a boszniai Tanúk szenvednek, de egy ideig nem tudtak segélyszállítmányt eljuttatni a szükségben levő testvérekhez. 1993 októberében aztán a hatóságok jelezték, hogy van esély a segélyszállítmányok behozatalára. Testvéreink a veszély ellenére úgy döntöttek, hogy a lehető legjobban kihasználják a helyzetet. Október 26-án öt teherautó, 16 tonna élelemmel és tűzifával megpakolva, elindult Bécsből Bosznia felé. Hogyan jutott át a konvoj azon a sok területen, ahol még mindig heves harcok folytak? *

A testvérek nem is egyszer komoly veszélybe kerültek az út során. „Aznap reggel késve indultam – emlékszik vissza az egyik sofőr –, és már több teherautó haladt előttem humanitárius segélyt szállítva. Az egyik ellenőrző ponthoz közeledve láttam, hogy minden teherautó áll, miközben a tisztek ellenőrzik a papírokat. Egyszer csak egy orvlövész lövését hallottam, majd azt láttuk, hogy egy nem Tanú sofőrt eltalált.”

A teherautókkal csak a sofőröket engedték be Szarajevóba, a kísérő testvéreknek a városon kívül kellett várakozniuk. De ők mindenképpen bátorítani akarták a helyi testvéreket, ezért kerestek egy telefonfülkét, felhívták a szarajevói hírnököket, és telefonon keresztül egy buzdító nyilvános előadást mondtak el nekik, amire már oly nagy szükségük volt. Utazófelvigyázók, Bétel-tagok és az országos bizottság tagjai a háború alatt sokszor kockáztatták az életüket, hogy segítsenek testvéreiknek fizikailag és szellemileg túlélni a háborút.

 Bihaćba a testvéreinkhez majdnem négy éven át lehetetlenség volt szállítmányt eljuttatni. A fizikai élelem nem juthatott át a várost elszigetelő barikádokon, szellemi eledelt mégis kaptak testvéreink. Hogyan? Hozzáfértek egy telefonvonalhoz és egy faxhoz, így rendszeresen megkapták a Királyság-szolgálatunk és Az Őrtorony példányait. Legépelték az irodalmat, családonként egy példányt. Amikor a háború elkezdődött, csak egy három megkeresztelt hírnökből álló, kis csoport volt Bihaćban. 12 kereszteletlen hírnök tartozott még hozzájuk, akik két éven keresztül türelmetlenül várták a megfelelő alkalmat, hogy vízben való megkeresztelkedéssel jelképezzék a Jehovának tett önátadásukat.

A sokévi elszigeteltség nagy próbát jelentett. „A bibliatanulmányozóim még sosem voltak kongresszuson, és nem volt részük körzetfelvigyázói látogatásban sem – mondja Osman. – Gyakran beszéltünk arról az időről, amikor majd újra élvezhetjük sok testvérünk társaságát.”

Képzelhetitek, milyen örömet éreztek a testvérek, amikor 1995. augusztus 11-én két jármű – melyen a felirat bátran hirdette: „Jehova Tanúi segélyszállítmánya” – begördült Bihać városába. A város ostroma óta ez a két magántulajdonban lévő jármű hozott elsőként humanitárius segélyt. És pont akkor érkezett, amikor a testvérek már úgy érezték, hogy közel állnak a fizikai és szellemi összeomláshoz.

Bihaćban az emberek megfigyelték, mennyire törődnek egymással a testvérek, például megjavítják a betört ablakokat. „Ez nagyon jó hatással volt a szomszédjaimra – mondja Osman –, mivel tudták, hogy nincs pénzünk. Nagyszerű tanúskodásnak számított, és a mai napig emlegetik.” Bihaćban ma már egy buzgó gyülekezet van 34 hírnökkel és 5 úttörővel.

EMLÉKEZETES UTAZÁS

Testvéreink újra és újra kockáztatták az életüket, hogy élelmet és irodalmat vigyenek a háború sújtotta Bosznia  városaiba. Az 1994. június 7-ei utazás azonban valamennyit felülmúlta. Egy három teherautóból álló konvoj kora reggel útra kelt Zágrábból. A testvérekkel az országos bizottsági tagjai közül is utaztak néhányan. Az volt a céljuk, hogy segélyszállítmányt vigyenek a testvéreknek, és egy rövidített különleges napi programot tartsanak nekik – három év óta az elsőt!

A különleges napi program egyik helyszíne Tuzla városa volt. A háború kezdetekor a gyülekezet csak körülbelül 20 megkeresztelt hírnökből állt. Micsoda meglepetés volt, hogy több mint 200-an gyűltek össze, hogy meghallgassák a különleges kongresszusi nap programját! Harmincan keresztelkedtek meg. Jelenleg három gyülekezet van Tuzlában, több mint 300 hírnökkel.

Zenicában a testvérek az összejövetel megtartására találtak alkalmas helyet, de a keresztelkedéshez nehéz volt megfelelő medencét találniuk. Sok utánajárást követően, végül találtak egy használható tartályt. Az egyetlen bökkenő csupán a tartály szaga volt, mivel előtte halat tartottak benne. A keresztelkedésre jelentkezőket azonban ez nem térítette el a szándékuktól, hiszen elfogadták Jézus meghívását, hogy legyenek „emberek halászaivá” (Máté 4:19). Herbert Frenzel – ma a horvátországi fiókbizottság tagja – tartotta a keresztelkedési beszédet. „A keresztelkedésre jelentkezők már olyan régen vártak erre az eseményre – mondja Herbert –, hogy semmi sem tudta visszatartani őket! Keresztelkedésük után győztesnek érezték  magukat!” Jelenleg egy buzgó gyülekezet van Zenicában, 68 hírnökkel.

Szarajevóban a programot csak egy olyan útkereszteződés közelében tudták megtartani, melyre orvlövészek tüzeltek. Miután a testvérek biztonságban megérkeztek a programra, fejtörést okozott nekik, hogy egyrészt hol találnak helyet a keresztelkedéshez, másrészt hogyan takarékoskodjanak a drága kincsnek számító vízzel. A keresztelkedésre jelentkezőket nagyság szerint sorba állították, és a legkisebbtől kezdve a legnagyobbig keresztelték meg őket, így akarták biztosítani, hogy minden keresztelkedő számára maradjon elegendő víz!

Milyen csodálatos élményben volt részük aznap a testvéreknek! Nem engedték, hogy a körülöttük zajló borzalmas események elfojtsák az abból fakadó örömüket, hogy együtt imádhatják Jehovát. Szarajevóban jelenleg három virágzó gyülekezet van.

A VIHAR UTÁN

Amikor újra megnyitották a segélyszállítmányok útvonalait, testvéreink élete bizonyos mértékig könnyebbé vált. Az etnikai tisztogatás és a velejáró erőszakos kilakoltatás azonban folytatódott. Ivica Arabadžić, egy Horvátországban szolgáló vén még jól emlékszik rá, amikor erőszakkal arra kényszerítették, hogy hagyja el a Banja Luka-i családi házát. „Egy fegyveres férfi jött, és azt mondta, hogy menjünk el innen, mert ez már az ő háza. Szerb lévén, őt Horvátországban kényszerítették erőszakkal arra, hogy hagyja el a šibeniki házát. Most azt akarta, hogy mi menjünk el innen. Egy rendőrtiszt jött a segítségünkre, akivel tanulmányoztam. A házunkat ugyan nem tudtuk megtartani, de elcserélhettük a szerb férfi házára. Nehéz volt eljönni az otthonunkból, otthagyva a gyülekezetet és a testvéreket, akik segítettek nekünk, hogy megismerjük az igazságot, de hát nem volt más választásunk. Mindössze néhány  dolgot magunkhoz véve elindultunk, hogy megkeressük az »új« házunkat Horvátországban. Amikor azonban megérkeztünk Šibenikbe, valaki már beköltözött az üres házba, ami a miénk lett volna. Mitévők legyünk? Testvéreink azonnal befogadtak minket, és az egyik vénnél lakhattunk egy évig, amíg a lakásproblémáink megoldódtak.”

A politikai bizonytalanság még ma is fennáll, ám az igazság virágzik Bosznia-Hercegovinában, ahol a lakosság csaknem 40 százaléka muszlim. A háború befejezése óta testvéreink új Királyság-termeket építettek. A Banja Luka-i terem nem csupán összejöveteli hely, melyre oly nagy szükség volt, hanem jogi győzelmünket is jelképezi. Ezen a területen a szerb ortodox egyház befolyása igen erős, és testvéreink évekig próbáltak engedélyt szerezni egy Királyság-terem építéséhez. Hiába kaptak törvényes elismerést a háború után Boszniában, a Banja Luka-i Királyság-terem megépítésének az engedélyét mégis elutasították. Sok ima és szorgalmas erőfeszítések után végül megkapták a szükséges okiratot. Ez a győzelem jogi precedenst teremtett a jövőbeni Királyság-terem-építésekhez Bosznia-Hercegovinának ezen a részén.

A vallásszabadság 32 különleges úttörő előtt nyitotta meg az utat. Közülük sokan külföldről jöttek, hogy ott segítsenek, ahol nagyobb a szükség. A szolgálat iránti buzgalmuk, valamint a teokratikus elrendezések iránti lojális ragaszkodásuk igazi áldásnak bizonyul.

Szarajevó – ahol testvéreink alig egy évtizede még szinte naponta kerültek az orvlövészek kereszttüzébe – ma már békés otthona a kongresszusoknak, melyekre a volt Jugoszlávia valamennyi részéről érkeznek küldöttek. A múlt évszázad háborúi megtépázták ezt a gyönyörű hegyvidékes országot, Jehova népét azonban egyre közelebb fűzte egymáshoz a „képmutatás nélküli testvéri vonzalom” köteléke (1Pét 1:22). Ma már 16 gyülekezet van Bosznia-Hercegovinában 1163 hírnökkel, akik egységesen dicsérik az igaz Istent, Jehovát.

 Horvátország modern kori története

Az 1991-es zágrábi nemzetközi kongresszus után a Horvátország és Szerbia közötti határt váratlanul lezárták. A főbb utakat és hidakat vagy tönkretették, vagy elbarikádozta őket a hadsereg, ezért sok kelet-horvátországi küldött nem tudott hazamenni. Az ország többi részén élő Tanúk közül sokan, akik maguk sem voltak jó anyagi helyzetben, a bensőséges testvéri szeretet megnyilvánulásaként felajánlották, hogy elszállásolják ezeket a testvéreket.

Éjjel-nappal szóltak a szirénák Zágrábban, figyelmeztetve a bombatámadásokra. Az emberek menedéket keresve menekültek, némelyek hetekig vagy hónapokig menhelyeken maradtak. A Bétel pincéje biztonságot adott, ezért a városi hatóságok légoltalmi óvóhelynek jelölték ki. Ez remek lehetőségeket teremtett a tanúskodásra, így az emberek nem csupán fizikai menedéket kaptak. Egyik nap például, amikor megszólaltak a szirénák, az emberek – ahogy az már megszokott volt – azonnal a Bétel pincéjének óvóhelyére siettek a villamosról. Miközben mindenki idegesen várakozott, egy Bételben szolgáló vén megkérdezte, hogy megnéznék-e a pár hónappal azelőtt tartott, zágrábi nemzetközi kongresszusról készült diafilmet. Mindannyian beleegyeztek, majd a film után nagyraértékelésüket fejezték ki.

A harcok miatt nagyon nehéz volt eljutni az összejövetelekre, és néhány Királyság-terem sajnálatos módon megrongálódott a lövedékektől vagy a gránátoktól. Drága testvéreink azonban még soha nem értékelték ennyire  a szellemi eledelt, és ’nem hagytak fel az egybegyűlésükkel’ (Héb 10:25). Šibenikre például hat hónapon át hullottak a robbanólövedékek, ezért a testvérek képtelenek voltak összejönni a Királyság-teremben. „Mi a városon kívül lakunk – mondja az egyik vén –, így az én házamban jöttünk össze a könyvtanulmányozásra és az Őrtorony-tanulmányozásra. A körülmények ellenére nem lassultunk le a prédikálómunkában. Helyben és a környező falvakban prédikáltunk. Mindenki felismert minket, hogy Jehova Tanúi vagyunk, és tudták, hogy különbözünk más emberektől.”

TESTVÉRI SZERETET A HÁBORÚ IDEJÉN

Sok testvérnek odaveszett az otthona, és másoknál keresett menedéket. A gyülekezet haladéktalanul megtett mindent, amivel segíthetett. Az eszéki Királyság-teremben például a testvérek nagy szeretettel üdvözöltek egy új családot, akik a boszniai Tuzlából rendkívül nehéz körülmények közepette menekültek el. A gyülekezet nagyon megörült, amikor kiderült, hogy a feleség a szellemi testvérnőjük.

A hatóság engedélyt adott a családnak, hogy beköltözzenek egy házba, de a ház öreg volt és rozoga. Amikor a testvérek meglátták a ház rozzant állapotát, segítséget nyújtottak. Egyikük egy kályhát hozott, másikuk egy ablakot, megint mások ajtót és egy ágyat. Volt, aki építőanyagot, volt, aki élelmiszert és tüzelőanyagot hozott. Másnapra az egyik szobát lakhatóvá tették. Ám a ház még így sem volt alkalmas arra, hogy a család télen benne lakjon. A gyülekezet készített egy listát a szükséges dolgokról, a hírnökök pedig hozzájárultak azzal, amivel csak tudtak. Bár ők maguk is szegények voltak, összegyűjtöttek mindent, amire szükség volt, a kanáltól a tetőfedő anyagokig.

 Mivel a háború folytatódott tovább, az élelmiszertartalékok gyorsan kimerültek. A fiókhivatal keményen dolgozott azon, hogy gondoskodjon testvéreink fizikai és szellemi szükségleteiről. A Vezető Testülettel együttműködve megszervezték, hogy élelmiszert, ruhát, cipőt és gyógyszert gyűjtsenek. Kezdetben főként a helyi testvérektől érkezett a segítség, a saját nehéz helyzetük miatt azonban korlátozottak voltak a lehetőségeik. Eközben az ausztriai, németországi, olaszországi és svájci testvérek nagylelkűen adományoztak ruhát, gyógyszert és szellemi eledelt is. Éjjel-nappal érkeztek a teherautók. A sofőrök önkéntesek voltak, akik horvát testvéreik érdekeit a saját érdekeik elé helyezték, háttérbe szorítva a személyes biztonságuk miatti bármiféle aggodalmukat. A segélyszállítmányokat a zágrábi központi raktárból küldték el a szükségben levő gyülekezetekhez.

A horvátországi testvérek megkapták a segítséget,  de hogy tudnának most ők segíteni a boszniai testvéreiknek? 16 tonna élelemmel és tűzifával megrakott teherautók haladtak a boszniai határ felé. Veszélyes út volt, mert nagyon sok katonai visszaélésről lehetett hallani. Ha ilyen csoportokkal akadnak össze, az azt jelentheti, hogy oda a humanitárius segély, a szállító személyzetet pedig kivégzik.

„Erdős részeken mentünk – meséli egy testvér –, egyik ellenőrző pont után a másikon haladtunk át, néha a frontvonalon. A veszély ellenére biztonságban megérkeztünk a boszniai Travnikba. Egy katona, aki hallott az érkezésünkről, berohant egy házba, ahol a testvéreink összegyűltek. »Itt vannak az embereik a teherautókkal!« – kiáltotta. Elképzelhetitek az örömüket. Bevittük az élelmet a házba, váltottunk néhány szót, aztán gyorsan mennünk kellett tovább, hiszen még más helyekre is el kellett jutnunk.”

Sok testvér levelet írt a zágrábi Bételbe, hogy kifejezze nagyraértékelését a segítségért. „Nagyon köszönjük, hogy keményen fáradoztok, hogy rendszeresen megkapjunk minden szellemi eledelt – írta az egyik gyülekezet. – Köszönjük szépen a segélyszállítmányt is, a testvéreknek nagy szükségük van rá. Szívünk mélyéről köszönjük minden erőfeszítéseteket és szerető törődéseteket.”

Egy másik levélben ez állt: „Sok testvér vált menekültté, és vannak, akiknek semmiféle jövedelmük sincs. Amikor megkapták a segélyszállítmányt, és látták, hogy milyen bőséges, könny szökött a szemükbe. Testvéreik szerető törődése, nagylelkűsége és önzetlensége mélyen megérintette és buzdította őket.”

E nehéz idők alatt külön erőfeszítéseket tettek, hogy ellássák a testvéreket a hitüket életben tartó szellemi eledellel. Nyilvánvaló volt az is, hogy Jehova szelleme valóban megsegítette őket, nem csak abban, hogy kitartsanak ezekben  a megrázkódtatást okozó helyzetekben, hanem abban is, hogy szellemileg még erősebbek legyenek (Jak 1:2–4).

ÉLETFENNTARTÓ REMÉNYSÉGÜZENET

Anyagi segítség terén a humanitárius szervezetek megtettek mindent, amit csak tudtak, ám azt a fajta segítséget, mely tartós enyhülést hoz, csak Jehova Tanúi nyújtották. Testvéreink nem várták tétlenül, hogy véget érjen a háború, hanem minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megosszák másokkal a Királyság jó hírét.

A szerb határhoz közeli Vukovárban nagy pusztítások történtek, a lakosság legnagyobb részének menekülnie kellett a városból, köztük a testvéreinknek is. Egy testvérnő, Marija azonban ott maradt. A horvátországi testvéreknek négy éven keresztül nem volt vele kapcsolatuk. A testvérnő azonban buzgón folytatta a prédikálást a városban maradt kevés embernek. És milyen gazdag jutalomban részesült a buzgalmáért! Képzelhetitek, mennyire meglepődtek a horvát testvérek, amikor az 1996-os kerületkongresszuson 20 vukovári személy vett részt!

Ezenkívül, reménységüzenetünk erőt fejt ki, hogy az emberek változtassanak az életükön. A háború elején egy fiatal katona gyors sikereket ért el a horvát hadsereg egyik elitalakulatában. 1994-ben éppen vonatra várakozott, amikor kapott egy Ki uralja valójában a világot? című traktátust. Kíváncsian elolvasta, és megtudta belőle, hogy nem Jehova Isten, hanem Sátán a felelős az emberiség elleni erőszakért. Ezek az igazságok nagy hatással voltak rá. Egyik oka annak, amiért katonai pályán képezte magát, az volt, hogy megtorolja 19 éves húgának és két másik családtagjának a lemészárlását a háborúban. Az volt a terve, hogy elmegy a faluba, ahol a gyilkosok laknak, ám a traktátus elgondolkodtatta. Elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és miután néhány évig dolgozott azon, hogy megváltoztassa  az egyéniségét, 1997-ben megkeresztelkedett. Végül is elment családja gyilkosainak a falujába. Megtorlás helyett azonban örömmel vitte el nekik Isten Királysága jó hírét, mert hallaniuk kellett Isten irgalmáról.

A hírnökök szolgálat iránti buzgalma, melyet még a legádázabb harcok közepette is felmutattak, lenyűgöző növekedést eredményezett Horvátországban. Az úttörők száma 1991-től, a háború kezdetétől 1995 végéig, 132 százalékkal emelkedett. A bibliatanulmányozások 63 százalékkal, a hírnökök száma pedig 35 százalékkal nőtt. Igen, a helyi testvérek bátran hirdették Isten Szavát, Jehova pedig gazdagon megáldotta az erőfeszítéseiket.

ÖNFELÁLDOZÓ MUNKÁSOK

Nem sokkal az 1991-es nemzetközi kongresszus előtt megérkeztek az első, Gileádot végzett misszionáriusok: Daniel és Helen Nizan, Kanadából. Rajtuk kívül más házaspárokat is hívtak Európából, hogy Horvátországban szolgáljanak, olyanokat, akik korábban már tanulták a horvát nyelvet.

Közéjük tartozott Heinz és Elke Polach Ausztriából. Ők Dániában szolgáltak különleges úttörőkként a jugoszláv területen, amikor 1991-ben meghívást kaptak Horvátországba. Amint elkezdték az utazómunkát, elkezdődött a háború. Az első körzetükbe a dalmát tengerpart és Bosznia különböző részei tartoztak, ahol mindenütt érezhető volt a háború hatása. „Nagyon nehéz volt a háborúban elvégezni a látogatásokat Boszniában – mondta Heinz. – Veszélyes lett volna a saját autónkkal menni, ezért a megbízhatatlan buszjáratra kellett hagyatkoznunk. Nem vihettünk magunkkal sok mindent, csak egy-két táskát és egy írógépet.

Leleményesnek kellett lennünk. Egyik utunkon, Tuzlából Zenicába menet a katonák megállították a buszunkat. Azt mondták, hogy túl veszélyes lenne tovább mennünk.  Mindenkinek le kellett szállnia. Zenicai testvéreink azonban vártak minket, ezért próbáltunk felkéredzkedni más járművekre. Egy gázt szállító teherautó konvojnak rendben voltak a papírjai, végül ők vittek el minket. Útközben felhasználtuk az időt, és tanúskodtunk a sofőrnek, aki nagy érdeklődéssel hallgatott minket.

A harcok miatt ismét megállítottak minket, mellékutakon kellett tovább mennünk. Ezek az utak nagyon rossz állapotban voltak, a hó pedig egyáltalán nem könnyített a helyzeten. Sokszor meg kellett állnunk, hogy segítsünk a hóban elakadt teherautóknak. Egyszer tüzet nyitottak ránk, és el kellett menekülnünk onnan. Varešig jutottunk el – ami 50 kilométerre volt a célállomásunktól –, és ott kellett töltenünk az éjszakát.

A sofőr az ülésekre fekve aludt, mi Elkével a sofőr ülése mögött kuporodtunk össze, és próbáltuk melegen tartani magunkat. Úgy tűnt, ez életem leghosszabb éjszakája. Amikor azonban másnap megérkeztünk Zenicába, a testvérek annyira boldogok voltak, hogy ott voltunk! Ezért megérte! Noha nem volt sem vezetékes vizük, sem áramuk, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy kimutassák a vendégszeretetüket. Anyagilag szegények voltak, de szellemileg gazdagok, és elfojthatatlan szeretetet tanúsítottak az igazság iránt.”

A háború óta csaknem 50 különleges úttörőt neveztek ki Horvátországba Ausztriából, Németországból, Olaszországból és más országokból. Később Jehova szervezete több misszionáriust is küldött, ezzel további erősítő segítségről és bátorításról gondoskodott. Ezek a buzgó teljes idejű szolgák nagy segítséget jelentenek mind a szántóföldön, mind a gyülekezetekben.

„EL SE HISZEM, HOGY MEGÉRTEM EZT A NAPOT!”

Az 1980-as évek végéig Az Őrtorony német nyelvű,  havi kiadását a Bételen kívül fordították horvátra. 1991-től kezdve azonban már a Bételben végezte a fordítást egy fordítói csapat. Idővel a Vezető Testület engedélyt adott, hogy kezdjék el fordítani A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását. Addig egy 150 éves bibliafordítást használtak, melynek régies volt a nyelvezete, és sok ismeretlen kifejezés volt benne. A horvát csapat járt elöl a fordításban, szoros együttműködésben a szerb és macedón fordítói csapattal. Mindannyian javukra fordították egymás munkáját és a közös erőfeszítéseket.

1999. július 23-a, péntek, olyan nap, melyre Jehova Tanúi Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, Montenegróban, Szerbiában és Macedóniában sokáig emlékezni fognak. Mind a négy „Isten prófétai szava” kerületkongresszuson egy időben jelent meg horvátul és szerbül A Keresztény Görög Iratok új világ fordítása. Bejelentették a hallgatóságnak, hogy a macedón fordítás is jól halad. A testvérek olyan zúgó tapssal reagáltak, hogy az előadók néhány percen keresztül nem tudtak mondani semmit. A testvérek öröme nem ismert határokat, sok küldött képtelen volt visszatartani a sírást. „El se hiszem, hogy megértem ezt a napot!” – mondta egy régóta szolgáló vén. A teljes Biblia 2006-ban jelent meg mindhárom nyelven.

Jehova Tanúi horvátországi és bosznia-hercegovinai tevékenységét 1996-ig egy országos bizottság felügyelte az ausztriai fiókhivatal felvigyázása alatt. 1996-ban egy négytagú fiókbizottságot neveztek ki, hogy felügyeljék  a prédikálómunkát ebben a két országban, Jehova áldása pedig nyilvánvalóvá vált ezen az elrendezésen.

ÚJ FIÓKHIVATALI LÉTESÍTMÉNYEK ÉS KIRÁLYSÁG-TERMEK

Amint az máshol is lenni szokott, a zágrábi Bétel-család is megérezte a teokratikus növekedés hatásait. A család 10 főről 50 főre nőtt. És mivel a Bétel-otthont csak 4-5 házaspárra tervezték, további helyiségeket kellett bérelniük a közelben.

Nem sokkal a fiókbizottság megalakulása után, a Vezető Testület azt tanácsolta nekik, hogy vegyenek telket Zágrábban egy új Bétel-otthon számára. A helyi önkéntesek és a nemzetközi szolgák hamarosan szép létesítményeket építettek, melyek lehetővé teszik, hogy még sok éven keresztül előmozdítsák a Királyság érdekeit. Az új fiókhivatali létesítményeket és a Királyság-termet  1999. október 23-án, szombaton adták át egy másik, Zágráb központjában lévő épületegyüttessel együtt, melynek két Királyság-terme van. 15 országból érkeztek küldöttek, többek között Gerrit Lösch testvér, a Vezető Testület tagja, aki az átadási beszédet mondta. Másnap egy nagy sportcsarnokban 4886-an voltak jelen egy csodálatos szellemi programon. Micsoda felejthetetlen nap volt ez Jehova népének Horvátországban! Némelyek már 50 éve, vagy akár még annál is hosszabb ideje szolgálják hűségesen Jehovát, miközben modern történelmünk leggyötrelmesebb időszakait is elszenvedték.

A Királyság-termek építésével kapcsolatban is nagy építési program van folyamatban. 1990-ig sok gyülekezet pincékben vagy magánlakásokban jött össze. Az egyik spliti gyülekezet például 20 éven át egy magánlakás kis szobáját használta összejöveteli helyként. Mindössze 50 székük volt, néha mégis több mint kétszer ennyien voltak jelen, és sokuknak kint kellett állniuk. A kongresszusokat is ugyanitt tartották, 150 vagy annál is több jelenlévővel. Ma már négy gyülekezet van Splitben, és két szép Királyság-termet használnak. A hírnökszám növekedésének eredményeként egy szálloda konferenciatermében jönnek össze a kongresszusok idején. A Királyság-terem-építési osztály a seltersi területi tervezőiroda felügyeletével további célszerű és szép Királyság-termek építését tervezi.

Fiatalok és idősek egyaránt ajánlkoztak Királyság-termek építésére, és óriási mennyiségű munkát végeztek el. Napjainkig 25 új Királyság-terem épült, 7-et pedig felújítottak. Mindez nagyban hozzájárult a Királyság-munka növekedéséhez és Jehova dicsőítéséhez.

A KIRÁLYSÁG-MUNKA LENDÜLETESEN HALAD ELŐRE

Horvátország 1991-ben nyerte el a függetlenségét. Az új törvények elfogadásáig a kormány a régi vallási  törvényeket alkalmazta. Az újonnan alakult államnak majdnem 90 százaléka katolikus volt. A papság tehát jelentős befolyást gyakorolt a kormányra. De mivel Jehova Tanúinak már volt jogi státuszuk a múltban és mivel testvéreinknek kifogástalan volt a hírnevük, az igazságügyi minisztérium 2003. október 13-án úgy rendelkezett, hogy Jehova Tanúi ezentúl törvényesen bejegyzett vallási közösség Horvátországban. Mindazon rettenetes évek után, mekkora boldogságot jelentett Jehova szolgáinak, hogy törvényesen elismerték őket Horvátországban!

Az 1990-es évek elején a volt Jugoszlávia valamennyi országa számára mindössze egy úttörőiskola állt rendelkezésre. Ma már egyedül Horvátországban több osztály indul évente. 2008 szeptemberében Horvátország 5451 hírnöknek örvendhetett, akik 69 gyülekezetbe vannak szervezve. Az Emlékünnepi jelenlévők száma 9728 fővel pedig egyszerűen bámulatos! Mindez azt mutatja, hogy további csodálatos növekedésre van kilátás.

A vallási intolerancia általános, a mindennapi élet nyomásai pedig fokozódnak. Jehovának valamennyi itt élő szolgája ennek ellenére minden eddiginél jobban eltökélt abban, hogy tovább folytatja Isten Királysága jó hírének a prédikálását, függetlenül attól, hogy Sátán mire vetemedik haragjában (Jel 12:12). Az emberek többségének a napi létfenntartás küzdelme lett a legfontosabb az életében. Vannak köztük azonban olyanok is, akik sóhajtoznak a világ nyomorúságos erkölcsi állapota miatt, és tudatában vannak a szellemi éhségüknek (Ez 9:3, 4; Máté 5:6). Amikor Jehova Tanúi rátalálnak ezekre az emberekre, segítenek nekik, hogy az egyedüli igaz Istent imádják, és hogy ezt mondják: „Jöjjetek, menjünk fel Jehova hegyére, Jákob Istenének házához, és ő oktatni fog bennünket útjaira, mi pedig az ő ösvényein járunk” (Ézs 2:3).

 Macedónia modern kori története

Az első században Pál apostolnak megjelent egy férfi látomásban, és ezt mondta: „Jöjj át Makedóniába, és segíts nekünk!” (Csel 16:8–10). Pál és a prédikálótársai készségesen elfogadták a meghívást, hisz arra a következtetésre jutottak, hogy Isten irányítja őket erre a bemunkálatlan területre azzal a céllal, hogy hirdessék a Királyság jó hírét. Nem sokkal ezután már virágzott ott a kereszténység. Ehhez hasonlóan, hogyan növekedett az igaz imádók száma a mai Macedóniában, mely egy kisebb terület az ókori Makedónia északi részén?

A második világháború után Macedónia lett Jugoszlávia legdélebbi köztársasága. 1991-ben vált függetlenné. Két évvel később, 1993-ban Jehova Tanúit örömmel töltötte el, hogy az újonnan megalakult államban hivatalosan bejegyezték őket. Ennek eredményeként lehetőség nyílt arra, hogy az ausztriai fiókbizottság felvigyázása alatt egy irodát nyissanak Macedóniában. Ezért 1993-ban vásároltak egy házat Szkopjéban az Alžirska utcában, és a macedón fordítói csapat Zágrábból beköltözött ebbe az újonnan megalakult Bételbe.

Michael és Dina Schieben Németországból jöttek, hogy a körzetmunkában szolgáljanak, és a kanadai Daniel és Helen Nizan is – akik azelőtt Szerbiában szolgáltak – újra Macedóniába kapták a kinevezésüket. Országos bizottság alakult, és a Bétel elkezdte működését.

KORLÁTOZZÁK A KIADVÁNYAINK BEHOZATALÁT

Bár Jehova Tanúi hivatalosan be voltak jegyezve, nehézséget jelentett irodalmat behozniuk az országba. 1994  és 1998 között a kormány korlátozása szerint hírnökönként egy példányt lehetett behozni a folyóiratokból. Ezért a testvéreknek másolatokat kellett készíteniük az Őrtorony-tanulmányozási cikkekről a bibliatanulmányozóiknak. A Tanúknak úgy is sikerült folyóiratokhoz jutniuk, hogy más országokból postán küldték el nekik, valamint a Macedóniába utazók engedélyt kaptak arra, hogy kis mennyiségben folyóiratokat hozzanak magukkal. Több évig tartó jogi eljárások után végül a legfelsőbb bíróság a Tanúk javára döntött, így lehetővé vált, hogy a testvérek annyi irodalmat hozzanak az országba, amennyit csak akarnak.

2000 augusztusában a hírnökök száma elérte az 1024-et, és ez volt az első alkalom, hogy ezernél többen adtak le jelentést a prédikáló munkában való részvételükről. Mivel egyre több macedón nyelvű irodalom jelent meg, és a hírnökök száma is nőtt, az Alžirska utcai ház túl kicsinek bizonyult a növekvő Bétel-család számára. A következő évben megvásároltak három kisebb szomszédos házat, majd lebontották őket, helyet készítve két új épületnek. Macedóniában jelenleg három jól felszerelt épület ad otthont az ott dolgozó 34 tagú Bétel-családnak. 2003. május 17-én a testvérek boldogan fogadták az átadási programra érkező Guy Pierce testvért a Vezető Testületből.

KIRÁLYSÁG-TEREM-ÉPÍTÉS

A testvérek Macedónia egész területén nagyon hálásak azért az elrendezésért, melynek keretében a Királyság-termek építéséhez segítséget kapnak olyan országok, ahol korlátozottak az anyagi erőforrások. Kineveztek egy öt testvérből álló építési csapatot, hogy segítsen a Királyság-termek építésében a helyi gyülekezeteknek. Ennek köszönhetően 2001 és 2007 között kilenc új Királyság-terem épült fel. Az, hogy ez a több nemzetiségű építési csapat etnikai előítéletek nélkül dolgozott békében és egységben, nagyszerű tanúskodás volt. Egy üzletember, aki ellátogatott  az elkészült Királyság-terembe, felfigyelt a jó minőségű szakmai munkára és ezt mondta: „Ez az épület valóban szeretet által épült fel.”

Amikor az építési csapat új Királyság-termet épített Štip városában, az egyik szomszéd kételkedett abban, hogy sikerül felépíteniük a termet, mivel úgy tűnt neki, hogy ez a fiatal építési csapat még elég tapasztalatlan. Amikor azonban a terem elkészült, átvitte az építkezésre saját házának a terveit, és kérlelte a fiatal testvéreket, hogy dolgozzanak neki. Ezt busásan meg is fizette volna, hiszen látta, hogy milyen jó minőségű munkát végeznek. Megdöbbent, amikor a testvérek elmondták neki, hogy ők nem anyagi nyereségért építették a Királyság-termet, hanem az Isten és a felebarátaik iránti szeretetből.

ÚJ VILÁG FORDÍTÁS

Eközben önátadott férfiak és nők egy kis csoportja másfajta feladattal volt elfoglalva, A Szentírás új világ fordításának az elkészítésével, macedón nyelven. Jehova megáldotta kemény munkájukat, és a teljes Új világ fordítás mindössze öt év alatt elkészült. 2006-ban, Szkopjéban a „Közel a szabadulás!” jeligéjű kerületkongresszus küldöttei nagyon boldogok voltak, amikor Gerrit Lösch, a Vezető Testület tagja, bejelentette ennek a nagyszerű, új bibliafordításnak a közreadását. Lelkes, szűnni nem akaró taps tört ki, és sokan nem tudták visszatartani a könnyeiket. Voltak, akik miután kaptak egy példányt az ebédszünetben, azonnal leültek, és nagy élvezettel kezdték az anyanyelvükön olvasni Isten Szavának ezt a kiváló fordítását.

A Bibliát sokan mélyen tisztelik Macedóniában. Orhan például hat évvel ezelőtt tanulmányozni kezdte a Bibliát. Bár írástudatlan volt, a testvér segítségével, akivel tanulmányozott, megtanult írni és olvasni. Három évvel ezelőtt keresztelkedett meg, és azóta hatszor olvasta el a Bibliát!

 Egy ideig Orhan volt az egyetlen Tanú Resen városában. Ám sokan kedvezően beszéltek a korábban írástudatlan férfiról, és néhány szülő felkérte a testvéreket, hogy tanulmányozzanak a gyermekeikkel, akik szerettek volna olyanok lenni, mint Orhan. Nőtt az igazság iránti érdeklődés, és végül megalakult egy csoport, mely hetente tartott gyülekezeti könyvtanulmányozást a városban. Az egyik érdeklődő kereszteletlen hírnök lett, Orhan pedig ma már kisegítő szolga és általános úttörő.

ÁTJÖNNEK MACEDÓNIÁBA

2004 júliusában egy különleges úttörő házaspár érkezett Albániából, hogy segítsen prédikálni a lakosság 25 százalékát kitevő, albán ajkú embereknek Macedóniában. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a házaspárnak segítségre van szüksége, mivel ők voltak az egyedüli hírnökök a több mint félmillió albánul beszélő ember közt. Ezért egy évvel később még egy házaspárt küldtek Albániából, hogy csatlakozzon hozzájuk. Így már négy különleges úttörő buzdította a hét érdeklődőből álló kis csoportot Kičevo városában, a Macedóniában élő albán közösség központjában. A következő év tavaszán ez a kis csoport boldog volt, hogy 61-en voltak jelen az albán és macedón nyelvű emlékünnepi előadáson. Azóta a megnövekedett csoport már 17 buzgó hírnökből áll, és átlagosan 30-an vagy még többen vannak jelen az összejöveteleken.

Macedónia egész területének a bemunkálása érdekében a Vezető Testület jóváhagyta, hogy tartsanak egy különleges kampányt 2007 áprilisától júliusáig. A cél az volt, hogy prédikáljanak a bemunkálatlan területeken, és terjesszék a jó hírt az albánul beszélő lakosságnak.

Óriási támogatást jelentett, hogy hét országból 337 testvér és testvérnő ajánlotta fel örömmel a segítségét. Milyen eredménnyel? Macedónia több mint 200 különböző területén  prédikálták a jó hírt, mely mintegy 400 000 személynek ad otthont, akiknek a többsége azelőtt sohasem hallott az üzenetünkről. Több mint 25 000 könyvet és füzetet, valamint jóval több mint 40 000 folyóiratot terjesztettek el a négy hónapos kampány során. Mintegy 25 000 órát töltöttek a szolgálatban, és több mint 200 bibliatanulmányozást vezettek be.

„Néhányaknak könnybe lábadt a szeme, amikor megtudták, hogy honnan jövünk, és miért látogatjuk meg őket – mondta egy testvér. – Másokat az Isten Szavában olvasottak hatottak meg könnyekig.”

A kampányban részt vevők közül sokan szívből jövő értékelésüket fejezték ki. Az egyik testvérnő ezt írta: „Egy tanár így szólt hozzánk: »Isten áldja meg magukat. Amit önök tesznek, az bámulatos. És a dolgok, melyekről beszélnek, igazán felüdítőek!«”

„Nehéz itt hagyni ezt a misszionárius szolgálatra emlékeztető területet – mondta az egyik hírnök. – Láthattuk,  milyen nagy szükségük van az embereknek az igazságra, és elszomorított, hogy búcsút kell mondanunk a bibliatanulmányozóinknak.”

„Sajnáljuk, hogy nem vettünk ki még több szabadságot – mondta egy házaspár –, hisz most látjuk csak igazán, milyen nagy a szükség.”

Összegezve sokak érzéseit egy hírnök ezt mondta: „Nem emlékszem, hogy családként mikor éreztük ilyen jól magunkat.”

A hegyekben, Tetovo város közelében, a hírnökök egy csoportja olyan faluban prédikált, ahol azelőtt még senki sem tanúskodott. Ketten az utca bal, ketten pedig az utca jobb oldalán kezdtek prédikálni. Még csak három háznál tanúskodtak, de már az egész utca tudta, hogy itt vannak Jehova Tanúi. Nem telt bele sok idő, mire a látogatásuk híre az egész faluban elterjedt, és érdeklődő asszonyok nagy csoportja gyűlt a testvérnők köré. Kissé távolabb az úton, egy 16 férfiból álló csoport már alig várta a testvérek érkezését. A házigazdák gyorsan kihoztak négy széket, hogy hellyel kínálják a hírnököket, és egy férfi kávét is készített nekik. A hírnökök mindenkinek adtak irodalmat, és a Biblia hatékony használatával megosztották az igazságot az összegyülekezett sokasággal.

Sokan tettek fel kérdéseket, és a válaszokra mindenki feszülten figyelt. A látogatás végén sok falusi nem ment haza addig, míg személyesen el nem búcsúzott a hírnököktől. Ám a testvérek megijedtek, amikor egy idős hölgy a botját felemelve közelített feléjük. „Ezzel náspángolom el magukat!” – kiáltotta, a botjával fenyegetőzve. Vajon mivel bántották meg a hírnökök ezt az idős asszonyt? „Maguk mindenkinek adtak könyvet, csak nekem nem – mondta. – A nagy sárgát akarom!” – és a Bibliai történetek könyvre mutatott, melyet a szomszédja kapott. A testvérek késedelem nélkül átnyújtották neki az utolsó példányukat.

 PRÉDIKÁLÁS ROMÁKNAK

Macedóniában sok roma tud macedónul, az anyanyelvük azonban egy olyan beszélt roma nyelv, mely több roma nyelvjárásnak a keveréke. Állítólag a fővárosban, Szkopjéban van a legnagyobb romanegyed Európában, mintegy 30 000 lakossal. Itt, a Šuto Orizari néven ismert területen, egy két teremből álló Királyság-terem-épületegyüttes ad otthont a három roma gyülekezetnek. A 200 hírnökhöz tartozó terület nagyon gyümölcsöző. Az egy hírnökre eső arány itt az egyik legjobb az országban, 1:150. A romák kedvező reagálását mutatja, hogy a 2008-as Emlékünnepen 708-an voltak jelen!

Nos, milyen munkálatok folynak azért, hogy az alázatos, igazságra éhező roma emberek az anyanyelvükön tanulhassanak Isten szándékáról? A 2007-es különleges előadás vázlatát lefordították roma nyelvre, és az előadást egy roma származású vén tartotta meg az értékelést mutató, 506 fős hallgatóságnak. A 2007-es kerületkongresszuson mindenféle etnikai hátterű hírnök – roma, macedón és albán – határtalan örömmel fogadta a roma nyelven megjelenő Mit kíván meg tőlünk Isten? című füzet közreadását. Ezt megelőzően a hírnökök sokszor a saját nyelvükön vezették a bibliatanulmányozásokat, macedón irodalom felhasználásával. Most azonban a roma nyelvű Mit kíván meg füzet segítségével nagyon hatásosan érik el az őszinte roma emberek szívét.

Macedóniában ma már 1277 hírnök 21 gyülekezetben keményen dolgozik azért, hogy kövesse Pál apostol első századi példáját. Számtalan igazságkereső macedón ember hálás reagálása mutatja, mennyire indokolt az a modern kori kampány, mely válasz a „Jöjj át Makedóniába” felhívásra.

 Szerbia modern kori története

A Balkán-félsziget szívében fekvő Szerbia az eltérő kultúrák országa, és sok különböző nemzetiségű ember otthona. Itt kezdte meg működését 1935-ben a Belgrádban létesített fiókhivatal, hogy gondoskodjon a Jugoszláviához tartozó területek bemunkálásáról. Ez nagyszerű teokratikus növekedést eredményezett. Vajon hogyan nyújtottak segítséget az utóbbi időben a Szerbiában élő testvérek a térség újonnan létrejött országainak?

Az országok határai le voltak zárva, és terjedt a vallási és faji gyűlölet, ám a különböző nemzetiségű testvérek békében dolgoztak együtt a zágrábi irodában. De mivel a Bétel falain kívül tombolt a faji és nemzeti előítélet, a szerb testvéreinknek menniük kellett. A szerb kiadványok fordítását 1992-ben, mintegy 50 év után, újra Belgrádban folytatták. Ez bölcs és jól időzített lépés volt.

Boszniában, ahol heves harcok dúltak, nagy szükség volt humanitárius segítségre. Az ausztriai fiókhivatal szeretetteljesen segélyszállítmányt készített, és a Szerbiában élő testvérek voltak a legjobb helyzetben ahhoz, hogy ezt eljuttassák a szerbek ellenőrzése alatt álló boszniai területekre.

Bár a harcok nem csaptak át Szerbiába, a háború hatásai itt is érezhetőek voltak. A gazdasági embargó megnehezítette a Németországban nyomtatott irodalom behozatalát. Amikor a gyülekezetek nem kapták meg a legfrissebb folyóiratokat, a testvéreink egyszerűen a régebbi cikkeket tanulmányozták, míg meg nem érkeztek  az újabb számok. De végül a folyóiratok minden számát megkapták.

’ERŐSÍTŐ SEGÍTSÉG’

„Amikor 1991-ben megérkeztünk Szerbiába – mondja a Gileádot végzett Daniel Nizan –, az országban óriási politikai zűrzavar uralkodott. Lenyűgözött minket a testvérek buzgalma, melyet az őket körülvevő válságos helyzetben tanúsítottak. Emlékszem, mennyire meglepődtünk, amikor mintegy 50 keresztelkedésre jelentkezőt láttunk felállni az első különleges kongresszusi napunkon, melyen feleségemmel részt vettünk. Ez nagyon buzdító volt számunkra.”

A Nizan házaspár sokat segített az újonnan megalakult, belgrádi fiókhivatal megszervezésében. A legelső iroda épület – a Milorada Mitrovića utcában – tíz személy munkájának tudott helyet biztosítani. Az épület alsó szintjén egy Királyság-terem is volt. Amint nőtt a fordítói csapat, több helyre volt szükség. Végül kiválasztottak egy ingatlant, elkezdődött az építkezés, és 1995 vége felé a Bétel-család beköltözött az új épületekbe.

 Mivel egyre nehezebb idők jártak, ez sokakat arra sarkallt, hogy reagáljanak az igazságra, és ahogy nőtt a hírnökök száma, nőtt az igény szerető felvigyázásra is. Ezt a szükségletet részben az Olaszországból érkező különleges úttörők elégítették ki, akik energikus, önfeláldozó teljes idejű szolgákként, önzetlenül adtak magukból. Bár a háborús körülmények között nem volt könnyű egy új nyelv megtanulása, és egy ismeretlen kultúrához való alkalmazkodás, ezek az úttörők „erősítő segítséggé” lettek Szerbiában a testvéreink számára (Kol 4:11).

A más országokból érkező úttörők sok területen segítettek, de ami a legfontosabb, „volt tapasztalatuk teokratikus dolgokban” – mondja Rainer Scholz, a szerbiai országos bizottság koordinátora. Az 55 gyülekezet, mely ma Szerbiában működik, nagyon hálás, hogy 70 különleges úttörő segítségét élvezi.

A HIPERINFLÁCIÓ GYÖTRELMEI

Szerbia nem kerülhette el a háború gyötrelmes gazdasági hatásait, különösen nem a magasra szökött inflációt. Egy forrás szerint „az alatt a 116 nap alatt, mely 1993 októbere és 1994. január 24-e között telt el, az összesített infláció 500 billió százalékos volt.” Mira Blagojević, aki 1982 óta a Bételben szolgál, visszaemlékszik, hogy egy egész zsáknyi pénzzel kellett piacra mennie, hogy mindössze néhány zöldséget vegyen.

Egy másik testvérnő, Gordana Siriški elmeséli, hogy amikor az édesanyja felvette a havi nyugdíját, az csak egy WC-papírtekercsre volt elég. „Szinte felfoghatatlan, hogyan vészelték át ezt az időt az emberek, amikor egyszerre csak mindenük, amijük volt, értéktelenné vált – mondja Gordana. – Hála a világméretű testvériségünknek, segélyszállítmányokat kaptunk külföldről. Amikor az emberek már nem bíztak a bankokban és a kormányban, sokan  Istenbe vetették a bizalmukat. A testvérek pedig még közelebb érezték magukat egymáshoz.”

A BIBLIA LEFORDÍTÁSA

Jugoszláviában valamennyi fordítói csapat évekig egy helyen dolgozott Zágrábban, szoros együttműködésben. A háború után mindegyik fordítói csapat visszatért a saját országába, de továbbra is kapcsolatban maradt a zágrábi fordítói csapattal. Ez különösen akkor vált nagyon hasznossá, amikor a szerb csapat belekezdett A Keresztény Görög Iratok új világ fordításába. A cél az volt, hogy 1999-ben közreadják Jehova Tanúi kongresszusán.

Mialatt azonban a testvérek a bibliafordításon dolgoztak, az ország háborúra készülődött. Bombázás idején nem lehetne megbízni a telefonkapcsolatokban, és ez megnehezítené, hogy a testvérek elküldjék a fordítást Belgrádból a németországi nyomdába. Ezért március 23-án, kedden, légitámadásoktól fenyegetve, egész éjjel dolgoztak, és így hajnalban sikerült elektronikus formában Németországba küldeniük a fordítást. Amikor néhány órával később elkezdődött a bombázás, a fordítói csapat örömmel és hálával telve menekült biztonságos helyre! Örömük akkor vált még teljesebbé, amikor négy hónappal később a belgrádi kongresszuson közreadták a kinyomtatott Bibliát. A bombázások és a sok áramszünet ellenére, a testvérek folytatták más kiadványok fordítását is. Gyakran abba kellett hagyniuk a munkát, és biztonságos helyre kellett szaladniuk. Ez óriási feszültséget okozott, de mindannyian boldogok voltak, hogy részt vehetnek az oly szükséges szellemi eledel előállításában.

Sok kemény munkával és Jehova áldásával 1999 júliusában megjelent A Keresztény Görög Iratok új világ fordítása szerb nyelven. A küldöttek értékelése és öröme határtalan volt, hiszen a saját nyelvükön vehették magukhoz ezt  a fordítást. Majd a 2006-os kongresszusokon kiadták a cirill és latin betűs, teljes Új világ fordítást szerb nyelven.

FOKOZÓDIK A VALLÁSI ELLENÁLLÁS

Mivel az országban a szerb ortodox vallás az uralkodó, sokak szerint szerbnek lenni ugyanannyit jelent, mint ortodoxnak lenni. Úgy érzik, hogy nem is szerb az, aki nem tartozik az ortodox egyházhoz. Ennek ellenére az 1990-es években sokan elfogadták a Bibliából származó reménységüzenetünket. A háború végére, 1999-re a hírnökök száma csaknem megduplázódott, elérve a 4026-os csúcsot.

Ez a szellemi jólét az ortodox egyházat Jehova népe ellen ingerelte. Az egyház úgy próbálta leállítani a keresztény prédikálómunkánkat, hogy táplálta az emberek túlfűtött nacionalista érzéseit. Nyílt erőszakkal és a törvény kiforgatásával, az ellenállók meg akarták félemlíteni a testvéreinket. Például, politikai semlegessége miatt huszonegy testvérünk volt börtönben. Legtöbben röviddel a háború után kiszabadultak, és hálásak voltak, hogy a megpróbáltatások alatt Jehova mindvégig megerősítette a hitüket.

2001. április 9-én a Szövetségi Belügyminisztérium váratlanul betiltotta az irodalmunk behozatalát. Milyen okból? Azt állították, hogy a kiadványaink negatív hatással lennének az ország fiataljaira. A tiltott kiadványok listáján a Biblia is szerepelt!

Mivel a munkánkról rosszallóan nyilatkozott a televízió és a sajtó, előfordult, hogy a házigazdák erőszakossá váltak. „Megütöttek, vagy arcon csaptak, amikor ajtóról ajtóra prédikáltunk. Volt, hogy kövekkel dobáltak meg minket” – mondja egy különleges úttörő. Ráadásul vandál módon megrongáltak néhány Királyság-termet. Ma Szerbiában a törvény megengedi a testvéreinknek, hogy összejöjjenek, de körültekintőeknek kell lenniük.

 A testvérek továbbra is buzgón prédikálnak. Kimutatják, hogy Jehova népe között nincs előítélet, és igazi, krisztusi szeretet jellemzi őket. Az utóbbi években sikeres prédikálókampányokat szerveztek. Ennek keretében testvérek, különböző európai országokból, a szabadságuk idejét arra használták fel, hogy Szerbiában és Montenegróban segítsenek bemunkálni a ki nem utalt területeket. De még mindig sok munkát kell elvégezni annak a mintegy hárommillió embernek az elérése érdekében, akik ezeken a területeken élnek.

Ma a belgrádi Bétel – egy három épületből álló létesítmény – parkszerű kertek közepette helyezkedik el. Három főből álló országos bizottság felvigyázza a Szerbiában és Montenegróban folyó munkánkat. Jehova megáldotta a népét ezen a korábban háború sújtotta területen, így a Szerbia névről most már Jehova Tanúi buzgalma és állhatatossága juthat eszünkbe.

 Koszovó modern kori története

Koszovóban az 1980-as években fennálló feszültség a szerbek és az albánok között az 1990-es években nyílt harcokban tört ki, sok szenvedést és szívfájdalmat okozva. Ez a helyzet alkalmat teremtett a testvéreinknek, hogy mindenféle etnikumból származó hívőtársuk iránt ’képmutatás nélküli testvéri vonzalmat’ mutassanak (1Pét 1:22). Ezenkívül, Krisztus parancsának engedelmeskedve ’szeretik ellenségeiket, és imádkoznak azokért, akik üldözik őket’ (Máté 5:43–48). Időnként azonban ezt nagyon nehéz volt megtenniük.

„A testvéreket, akik korábban muszlimok voltak, nem mindig fogadják szívesen a vallásukat jelenleg is gyakorló muszlimok – mondja Saliu Abazi, aki muszlim volt, és albánul beszél. – A családjaink helytelenül úgy következtetnek, hogy elhagytuk őket, mert új vallást választottunk magunknak. Ráadásul az albánok és szerbek közti feszültség miatt nem mindig könnyű feladat az, hogy a volt muszlimok szerbeknek prédikáljanak.”

Mindezek ellenére egy 30 fős, sokféle etnikumból származó csoport járt összejövetelre Saliu otthonába. „Azokban az években – emlékszik vissza Saliu – az összejöveteleket szerbül tartottuk, és Belgrádból kaptuk az irodalmat. Egyszer a rendőrség váratlanul megjelent nálunk. Éppen előttük érkeztek meg a testvérek Belgrádból, akik elhozták nekünk az irodalmat, és még ott voltak nálunk. Amikor azt mondtam a rendőröknek, hogy ők a testvéreim, nem értették, hogy hogy lehetnek a szerbek és az albánok testvérek.” A hírnököknek ez a kis csoportja 1998-ban már bérelni tudott egy helyiséget Királyság-teremnek Koszovó  legnagyobb városában, Prištinában.

Az etnikai feszültség és a nacionalizmus 1999 tavaszán már ijesztő méreteket öltött. „A szomszédom megfenyegetett, hogy ha a fiammal együtt nem csatlakozok a háborúhoz, felgyújtják a házamat – meséli Saliu. – A politikai légkör rettenetes hatást gyakorolt az emberekre. Mivel nem ismerték el a korábbi szerb kormányt, nem lehetett érvényt szerezni a törvényeknek. Az emberek erőszakhoz folyamodtak, azt tették, amihez kedvük volt.”

Az egyre rosszabbodó politikai helyzet miatt a koszovói szerbek helyzete nehezebb és nehezebb lett. Az 1999-es konfliktus idején több ezer szerb és albán kényszerült arra, hogy a környező országokba meneküljön. E szélsőséges etnikai villongások közepette Saliu az életét kockáztatta, amikor szerb testvéreinek menedéket nyújtott az otthonában.

JEHOVA GONDOLKODÁSA FORMÁLÓ EREJŰ

„A szerbek és az albánok közti gyűlölet rendkívül heves volt – mondta egy testvérnő. – Olyasmi volt, amit már gyerekkorunktól kezdve magunkba szívtunk. Még az igazság megismerése után sem könnyen tudtuk megölni magunkban ezeket az érzéseket. Sokunknak kellett nagy változáson keresztül mennünk, hogy elfogadjuk Jehova gondolkodását. Még akkor is, amikor arról tanultam, hogy Jehova szeretet, ez az etnikai gyűlölet azt idézte elő bennem,  hogy kerüljek egy testvérnőt a gyülekezetben, csak azért, mert szerb. De amint folytattam a tanulmányozást, rájöttem, hogy míg más vallások tanításai megosztják az embereket, addig a Jehova Szavából származó igazság egyesíti őket.” Vajon Isten Szavának átformáló ereje segített ennek a testvérnőnek, hogy magára öltse az új, keresztény egyéniséget? „Ma már – meséli – boldog vagyok, hogy szerb testvéreimmel és testvérnőimmel szolgálhatok ugyanabban a gyülekezetben” (Kol 3:7–11; Héb 4:12).

Az igaz keresztény egység igen szembeszökő jelenség ebben a vallásilag megosztott világban. Mialatt a nacionalizmus arra késztette az embereket, hogy házakat gyújtsanak fel, és kézigránátokat dobáljanak, addig testvéreink 1998 júliusában kongresszusra utaztak Belgrádba. Békésen utaztak együtt a buszon albánok, horvátok, macedónok és romák. Dashurie Gashi is erre a kongresszusra utazott, hogy megkeresztelkedjen. Így meséli a történteket: „Amikor a katonák megállították a buszt, láttuk az arcukon a döbbenetet. Az országok közti teljes etnikai feszültség közepette ott voltunk mi, egységesen, mint egyetlen nép – Jehova népe.”

Egy roma fiatalasszony a külföldön élő nagynénjeitől ismerte meg az igazságot még gyermekkorában. Az első akadály, amit le kellett küzdenie, az írástudatlansága volt. A Jehova iránti szeretete arra indította, hogy megtanuljon írni és olvasni az alatt a három év alatt, míg tanulmányozta a Bibliát. A második akadály a nagyapja volt, akinél lakott. „Úgy kellett kiosonnom a házból, ha összejövetelekre mentem – mondja. Amikor hazatért, a nagyapja megverte. – Sok fizikai fájdalmat kellett elszenvednem az igazság miatt, de nem adtam fel. Arra gondoltam, hogy a hűséges Jóbnak mennyit kellett szenvednie. A Jehova iránti szeretetem erős volt, és elhatároztam, hogy nem hagyom abba a tanulmányozást.” Ma már úttörőként szolgál, és két írástudatlan lánnyal folytat bibliatanulmányozást. Sosem járt világi iskolába,  ellenben nagyon hálás a teokratikus szolgálati iskoláért, ahol képzést kap arra, hogyan tanítson másokat.

Adem Grajçevci muszlim volt, mielőtt 1993-ban megismerte az igazságot Németországban. 1999-ben visszatért szülőhazájába, Koszovóba, és sok más friss Tanúhoz hasonlóan, neki is meg kellett küzdenie a családja előítéletével és ellenségeskedésével. „Amikor megismertem az igazságot – emlékszik vissza Adem –, sokat segített annak felismerése, hogy Sátán a világ uralkodója, és hogy ő áll minden rémtett hátterében.” Adem édesapja nem örült fia új keresztény hitének, és azt mondta neki, hogy válasszon: Jehova vagy a család. Adem Jehovát választotta, folyamatosan szellemi előrehaladásra tett szert, és ma már keresztény vénként szolgál. Örvendetes, hogy az évek során Adem édesapja megenyhült, és már nagyobb tiszteletben tartja Adem döntését.

Adem fiát, Adnant gyerekkorában egyáltalán nem érdekelte a vallás. Teljesen lekötötték őt a harcművészetek. Versenytársai a „Gyilkos” becenevet ragasztották rá. Amikor azonban az igazság megérintette a szívét, végleg felhagyott a harcművészetekkel. Szépen előrehaladt szellemileg, és megkeresztelkedett. „Nem sokkal a keresztelkedésem után – meséli – döntés előtt álltam. Jó állásom volt, szépen kerestem. Szellemileg azonban nem álltam valami jól, és kevés időm volt a szolgálatra. Elérkezettnek láttam az időt a változtatásra, ezért otthagytam az állásomat.” Adnan úttörő lett, kinevezték kisegítőszolgának, majd meghívást kapott Albániába a szolgálati kiképzőiskola első osztályába. Ma már vén, és feleségével, Hedijével különleges úttörőként szolgálnak. Hogyan gondol vissza a döntésére? „Boldogabb már nem is lehetnék – mondja. – Egyáltalán nem bántam meg, hogy a teljes idejű szolgálatot választottam.”

EGYSÉGES IMÁDAT ÉS OKTATÁS

Koszovóban napjainkban mind a hat gyülekezet bérelt  helyiségeket használ Királyság-termekként. Vannak kis gyülekezetek is, például a Peć városában lévő, melyhez 28 hírnök tartozik. Mivel túl kevés a kinevezett testvér, némely gyülekezetben nincs minden héten nyilvános előadás. Ennek ellenére a peći testvérekhez hasonlóan, ezekben a gyülekezetekben is hetente hűségesen összejönnek, hogy megtartsák az Őrtorony-tanulmányozást és a többi gyülekezeti összejövetelt.

A rendkívül nehéz időkben a szerbiai országos bizottság pásztorkodott szeretettel a koszovói testvérek felett sok éven át. A változó szükségleteknek megfelelően 2000-ben a Vezető Testület az albán fiókhivatalt bízta meg a koszovói prédikálómunka felvigyázásával.

Nem sokkal ezelőtt Koszovóban Jehova Tanúi többnyire szerbek voltak, ezért az összejöveteleket szerbül tartották, a testvérek pedig boldogan segítették az albán ajkúakat, hogy követni tudják a programot. Mára megfordult a helyzet. A testvérek többsége albán. Az egyetlen szerb nyelvű gyülekezet kivételével az összejöveteleket albánul tartják, a testvérek pedig örömmel fordítják szerbre az előadásokat, hogy a szerb testvérek követni tudják a programot. A kongresszusokat mindkét nyelven megtartják. A teljes 2008-as kerületkongresszust például albánul tartották, és szerbre fordították. A kulcselőadásokat szerbül tartották koszovói vének. Az egyik testvér ezt mondja erről: „A kongresszusi termen kívül tombol a gyűlölet, de mi a teremben egy család vagyunk.”

Koszovó legtöbb lakosa muszlim. Ennek ellenére tisztelik a Bibliát, és sokan szívesen beszélnek vallási témákról. A koszovói testvérek öröme határtalan volt, amikor 2008-ban 164 fővel új hírnökcsúcsot értek el. Teljes bizalmukat Jehovába vetik, és eltökélt szándékuk, hogy kemény munkát folytatva bemunkálják a területüket, és minden nemzetiségű emberhez elviszik a jó hírt.

 Montenegró modern kori története

Ez a gyönyörű kis ország az Adriai-tenger partján, a mediterrán vidék rejtett gyöngyszeme. Albánia, Koszovó, Szerbia és Bosznia-Hercegovina között húzódik meg. Elképesztő sokféleség és lélegzetelállító szépség országa, mintegy 293 kilométer hosszú tengerparttal. A Tara folyó szurdokja az egyik legmélyebb és leghosszabb szurdok Európában, a Shkodrai-tó pedig a legnagyobb tó a Balkán-félszigeten. Itt van Európa egyik legkiterjedtebb madárvédelmi területe is. És mindez csupán akkora területen, mint Svájc egyharmada!

Az ország történelmének lapjain azonban háborúkkal, viszálykodásokkal és szenvedéssel találkozunk. Másfelől a montenegrói emberek küzdelmei nagyban befolyásolták a hagyományaikat, gondolkodásmódjukat és kultúrájukat. Például, kultúrájukhoz szervesen hozzátartozik az olyan tulajdonságok csodálata, mint a bátorság, a feddhetetlenség, a méltóság, az alázat, az önfeláldozás és mások tisztelete. Sok szívós montenegrói tette magáévá a Királyság jó hírét, és hűségesen védelmezi a bibliai igazságot.

SZELLEMI NÖVEKEDÉS

Vajon aki jelen volt a jelentőségteljes 1991-es zágrábi kongresszuson, el tudja-e felejteni azt az egységet és szeretetet, melyet a volt Jugoszlávia minden területéről odaérkező testvérek részéről tapasztalt? „A levegő a háborútól való félelemmel volt terhes, ezért veszélyes volt Montenegróból Horvátországba utazni – meséli Savo Čeprnjić, aki nem sokkal azelőtt kezdte el tanulmányozni a Bibliát. – Csak ámultam, amikor láttam, milyen sok busz érkezik a kongresszusra  mindenféle probléma nélkül. De ami még inkább lenyűgözött, az a Tanúk között uralkodó béke és egység volt. Az első nap több száz rendőr volt ott, de miután látták, hogy béke van közöttünk, a következő napokon már csak néhányukat lehetett látni.”

A háború előtt egy házaspár rendszeresen elutazott Horvátországból Montenegróba, hogy tanulmányozzon Savóval. Hogyan folytatta Savo a bibliatanulmányozást, miután lezárták a határokat?

„Olyan érdeklődőknek, akik már előrébb jártak a tanulmányozásban, tanítaniuk kellett másokat – magyarázza Savo. – Kezdetben egy megkeresztelt testvér tanulmányozta velem az Örökké élhetsz Paradicsomban a földön című könyvet. De amikor ez többé már nem volt lehetséges, egy kereszteletlen személy folytatta velem a tanulmányozást. Hercegnoviban 1992-re a gyülekezeti könyvtanulmányozást és Őrtorony-tanulmányozást tartó csoport létszáma 15 főre emelkedett. Savo a feleségével és a lányával együtt előrehaladást tett, és 1993-ban megkeresztelkedtek. Ma már 25 hírnök mondhat magáénak egy Királyság-termet ebben a festői, tengerparti városban.

Az 1990-es évek elején egy csoportnyi hírnök tartott összejöveteleket a fővárosban, Podgoricában. A csoport egyre nőtt, és 1997-ben ingatlan megvásárlását tervezték egy Királyság-terem számára. A telken, melyet a testvérek vásároltak, állt egy fal, melyet szerettek volna megtartani, hogy ne lehessen teljesen belátni. De a rendőrtiszt, akinek a lakása a szomszédos épület alagsorában volt, arra kérte a testvéreket, hogy bontsák le a falat, hogy így több fény jöhessen be sötét lakásába. A testvérek a jószomszédi viszony előmozdítása érdekében beleegyeztek, hogy eltávolítják a falat, és helyette egy kerítést emelnek. És micsoda áldásnak bizonyult ez a felebaráti cselekedet!

Amikor más szomszédok háborgatták a testvéreket,  a rendőrtiszt figyelmeztette őket, hogy ha megrongálják a Királyság-termet, feljelenti őket. Ma a testvérek egy gyönyörű Királyság-teremmel, egy különleges úttörőknek készült épülettel és egy nagy, fedett parkolóval rendelkeznek, melyet kongresszusok megtartására is használhatnak.

A Nikšić városában élő testvéreink számára azonban nem alakultak ilyen jól a dolgok. 1996-ban vásároltak egy telket, de az ellenséges érzületű közösség hallani sem akart Királyság-teremről. A testvérek éjjel-nappal őrszolgálatot tartottak az építkezésen, mivel féltek a szomszédok rongálásától. Egyszer egy helybéli pap 200 fős csőcseléket toborzott.  Megrohamozták a telket puskákkal és karókkal. A fegyvereikkel a levegőbe lőttek, és tégláról téglára kezdték lebontani a Királyság-termet. A rendőrök mindezt végignézték, és semmit sem tettek.

Mivel nem lehetett békés megoldást találni, a testvérek másik ingatlan után néztek. Négy évvel később találtak egy épületet, melyet felújítottak és átalakítottak Királyság-teremmé. Kezdetben úgy tűnt, hogy a közösség nem okoz problémát, de néhány hónappal később a Királyság-terem rejtélyes módon leégett. Elszánt testvéreink azonban nem adták fel. Újra munkához láttak, és felépítették a termet. Azóta nem merült fel több probléma.

A Montenegróban működő négy gyülekezet a szerbiai országos bizottság felvigyázása alatt áll. Az egy hírnökre eső arány 2967. A 201 hírnök hálás a 6 különleges úttörő nyújtotta segítségért. A montenegrói emberek általában úgy vélik, hogy a vallás sokkal inkább a hagyományokhoz való kötődésről szól, semmint a Biblia olvasásáról. De a testvéreink Montenegróban lojálisan kitartanak a jó hír bátor prédikálásában.

 Szlovénia modern kori története

Szlovénia 1991-ig Jugoszlávia északnyugati részét alkotta, majd elnyerte a függetlenségét. Ezt követően gazdasága gyors virágzásnak indult, és 2004-ben az Európai Unió részévé vált. Viszonylag kis területe ellenére változatos tájakkal gyönyörködtet. Az országban húzódnak a fenséges Alpok vonulatai, de láthatunk hegyi tavakat, buja erdőket, hatalmas mészkőbarlangokat is, és itt található az elragadó szlovén Riviéra. Az éltető levegőjű alpesi lejtőkön alig több mint egy óra alatt leereszkedhetünk az Adriai-tenger partjának illatos olajfaligeteihez és szőlőskertjeihez. Szlovénia kulturális és történelmi nevezetességei is végtelen lehetőségeket kínálnak a felfedezésekhez. E kis ország szépségét azonban nem csupán nemzeti parkjai és történelmi városai jelentik, hiszen Szlovénia gazdag szellemi örökséggel büszkélkedhet.

KIRÁLYSÁG-TERMEK ÉS ÚTTÖRŐK

Valószínűleg emlékszel rá, hogy Maribor volt az a város, ahol a „Biblia-hívő borbélyok” prédikáltak az új  hitükről. Később egy éttermet találóan Novi Svetnek, (Új világnak) neveztek el, mely megfelelő összejöveteli helynek bizonyult a városban megalakult kis csoport számára. Napjainkban a szlovén hírnökök hálásak Jehovának, hogy szép Királyság-termekben jöhetnek össze imádat és oktatás céljából. A megnövekedett hírnökszámnak, valamint az 1990-es években kialakult kedvezőbb körülményeknek köszönhetően létrejött egy területi építőbizottság. A gyülekezetek 1995 óta több mint 100 önkéntes segítségével és a külföldről érkező anyagi támogatással 14 termet építettek vagy újítottak fel.

A hírnökök számával együtt az általános úttörők száma is nőtt. 1990-ben 10-en voltak, 2000-ben pedig már 107-en. Ezek közé a buzgó úttörők közé tartozott Anica Kristan is, aki szinte minden figyelmét a politikának szentelte, mielőtt megismerte az igazságot.

A külföldről érkező testvérek, akik azért jöttek, hogy Szlovéniában szolgáljanak, nagy lendületet adtak a prédikálómunkának. 1992-ben érkeztek az első misszionáriusok, Franco és Debbie Dagostini. Amikor ők újra Afrikába kapták a megbízatásukat, két új misszionárius érkezett Szlovéniába, Daniel és Karin Friedl Ausztriából. A közelmúltban pedig Geoffrey és Tonia Powell, Jochen és Michaela Fischer Gileád-misszionáriusok kapták ide a megbízatásukat. Ők is és az Ausztriából, Olaszországból és Lengyelországból érkező különleges úttörők is magukkal hozták a Jehova iránti mélységes szeretetüket, valamint azt az erős vágyukat, hogy segítsenek az embereknek.

KÓRHÁZI ÖSSZEKÖTŐ BIZOTTSÁGOK

1994-ben megalakult a Bételben egy kórházi információs részleg és létrejött két kórházi összekötő bizottság (köb). A bizottságokba kijelölt testvérek némelyike megbeszélést folytatott az egészségügyi miniszterrel, aki  ennek hatására megszervezett egy találkozót Szlovénia valamennyi kórházának az igazgatójával. A testvérek kifejtették a kórházi összekötő bizottságok szerepét, és tisztázták, hogy Jehova Tanúi miért utasítják el a vérátömlesztést. Ez jó együttműködést eredményezett az orvosok és a vérátömlesztést elutasító betegeik között, valamint cikkek jelentek meg a vér nélküli orvosi kezelésről az orvosi lapokban.

Szlovéniában először 1995-ben hajtottak végre nyitott szívműtétet vér felhasználása nélkül. A hírközlő eszközök tájékoztattak a sikeres operációról, a sebész és az aneszteziológus pedig tudományos cikket írt róla. Ezzel megnyílt az út a vér nélküli gyógykezelés előtt, és ma már egyre több orvos kész tiszteletben tartani Jehova Tanúi orvosi kezelésre vonatkozó döntését.

REAGÁLÁS A NÖVEKVŐ SZÜKSÉGLETEKRE

Az 1991-es politikai változások után a Vezető Testület úgy döntött, hogy a Királyság-munka jobb felvigyázása  érdekében irodát létesít Szlovéniában. A főváros, Ljubljana központjában vásároltak egy emeletes épületet. Felújították, és 1993. július 1-jén az épület készen állt, hogy a Bétel-család beköltözzön. Először csak 10 tagból állt a család, de 10 éven belül 35-re nőtt a számuk. Ezért egy közeli épületet béreltek, hogy legyen hely a konyhának, az ebédlőnek és a mosodának. A Bétel-tagok közeli lakásokba költöztek, hogy több hely legyen az irodáknak. A szlovén iroda 1997-ben kezdett el Jehova Tanúi fiókhivatalaként működni.

Amikor a Vezető Testület engedélyt adott új fiókhivatal építésére Szlovéniában, a testvérek kezdtek megfelelő telek után nézni. 40 helyszínre mentek el, végül a fővárostól 20 kilométerre fekvő Kamnik város közelében választottak ki egy telket a gyönyörű alpesi hegycsúcsok lábánál. A telek megfelelt a településrendezési szabályoknak, a testvérek megszerezték az építési engedélyeket, megvásárolták a telket, szerződéseket írtak alá egy építési vállalattal, majd nemzetközi szolgákat hívtak, hogy vegyenek részt az építkezésen. Úgy tűnt, hogy minden készen áll a munka elkezdéséhez.

Amikor azonban az építkezésnek híre ment, a szomszédok nyomban kimutatták ellenséges érzéseiket. Aznap, amikorra kitűzték az építkezés megkezdését, tiltakozásképpen elbarikádozták a telket, hogy ne lehessen megközelíteni. Nemsokára feliratokkal is kifejezték nemtetszésüket. Hat nappal később, dél tájban 30 rendőr érkezett, hogy megvédje a várostól kiküldött munkásokat, akik eltakarították a barikádokat. A tiltakozók szidalmazták a rendőröket. Mivel az építkezést elhalasztották, aznap sem a testvéreink, sem az építési vállalat dolgozói nem voltak a helyszínen. Az építkezés elhalasztása miatt fokozatosan alábbhagyott az ellenségeskedés, és a testvéreink békés megoldásra törekedtek.

 A tiltakozók háromszor lerombolták a telek kerítését, végül egy hónap múlva elindult az építkezés, és minden további akadály nélkül folytatódott. A Jehova népe elleni támadás végül is áldást eredményezett, mivel a hírközlő eszközök nagy figyelmet szenteltek az ügynek. Több mint 150 híranyagot közöltek az építkezésről a tévében, a rádióban és az újságokban. Az építkezés körülbelül 11 hónap múlva fejeződött be, és 2005 augusztusában a Bétel-család beköltözött az új létesítményekbe.

Azóta teljesen megváltozott a szomszédokkal a kapcsolat. Sokan látogattak el a fiókhivatali létesítményekbe. Az egyik szomszéd, aki eleinte nagyon ellenséges volt, később komoly érdeklődést mutatott az építkezés iránt. Megkérdezte, kik vagyunk, és mit fogunk csinálni az épületben. Amikor körbevezették őt a létesítményekben, mély benyomást tett rá a kedves fogadtatás és a tisztaság. „Azt kérdezik  tőlem a szomszédok, hogy most már a maguk oldalán állok-e – mondta a testvéreknek. – Erre azt feleltem nekik, hogy amennyire ellene voltam Jehova Tanúinak, most annyira mellettük állok, mert jó emberek.”

2006. augusztus 12-e volt az a boldog nap, amikor a Vezető Testület tagja, Theodore Jaracz elmondta az átadási beszédet egy 144 fős hallgatóság előtt, akik 20 országból érkeztek. Ljubljanában egy különleges összejövetelen pedig egy 3097 fős hallgatóságnak beszélt, akik szerte Szlovéniából, valamint Horvátországból és Bosznia-Hercegovinából érkeztek.

RAGYOGÓ JÖVŐ

Jehova Tanúi Szlovéniában úgy tekintenek a jövőbe, hogy teljes mértékben bíznak égi Atyjuk vezetésében és áldásaiban. A 2004-es kerületkongresszuson nagy örömmel vették kézbe A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását  szlovén nyelven. A jól felszerelt, új fiókhivataltól kapott támogatással és a sok, kemény munkát végző úttörővel, az az eltökélt szándékuk, hogy teljesítik a prédikálásra és tanítványképzésre kapott megbízatásukat (Máté 28:19, 20).

Szlovéniában a legtöbb ember római katolikus, de a kommunista korszak miatt sok az ateista. Sok emberre hatnak nyomasztóan az élet gondjai, és sokan esnek az anyagiasság csapdájába. Másokat jobban érdekel a sport vagy a szórakozás. Mégis vannak olyan tiszta szívű emberek, akiket vonzanak Istennek a Bibliában olvasható ígéretei.

A munka folyamatosan halad előre. 2008 augusztusában hírnökcsúcsot értek el 1935 fővel, és körülbelül a hírnökök egynegyede vett részt az úttörőszolgálat valamelyik ágában. Az idegen nyelvű szántóföld az albán, angol, horvát, kínai és a szerb nyelvterületeket, valamint a szlovén jelnyelvet foglalja magában. A kicsiny kezdettel ellentétben, amikor Szlovéniában mindössze két borbély prédikált, ma már egy többnyelvű sokaság buzgó prédikálói keresik meg a jó hírre méltó személyeket, akik az igaz Istent, Jehovát kívánják szolgálni (Máté 10:11).

A Balkán-félszigetnek azon a területén, melyet korábban Jugoszláviaként ismertek, sok viszály dúlt, és sok szívfájdalmat és szenvedést éltek át az emberek. A vallási intolerancia és az etnikai gyűlölet közepette a Jehova népe közötti szeretet Krisztus igaz tanítványaiként azonosította a testvéreket, és felmagasztalta Jehova tiszta imádatát, hiszen ez a szeretet felette áll mindennek, amit ez a világ nyújtani tud. Ez az Istentől jövő szeretet egyre több embert késztet arra, hogy elfogadja a tiszta imádatot, valamint hozzásegíti a testvéreinket, hogy maradjanak szilárdak és eltökéltek, hogy örökké egységben szolgálják Jehovát (Ézs 2:2–4; Ján 13:35).

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 165. oldalon]

Noha az ország határain belül tombolt a nemzeti és vallási előítélet, a testvéreink egységesek voltak

[Oldalidézet a 173. oldalon]

„Vajon azért vagyok itt, hogy emberek kedvében járjak? Nem! Vajon attól függ az életem, amit mások mondanak, gondolnak vagy tesznek? Nem!”

 [Kiemelt rész a 144. oldalon]

Ellentétek a volt Jugoszláviában

Ha megkérdezel embereket a volt Jugoszlávia kultúrális különbözőségeiről, nagyon valószínű, hogy a legeltérőbb válaszokat fogod kapni tőlük. Abban egyetértenek, hogy Jugoszláviát különböző vallásokat gyakorló, más-más nyelven beszélő, sőt eltérő ábécét használó, hét etnikai csoport alkotta. Az etnikai csoportok főként a vallásuk miatt különböznek egymástól. A kereszténység több mint 1000 évvel ezelőtt a római katolikus egyházhoz tartozókra és az ortodox katolikus vallásúakra szakadt. A két csoport közötti választóvonal éppen a volt Jugoszlávia közepén húzódik. A Horvátországban és Szlovéniában élők főleg római katolikusok, míg Szerbiában és Macedóniában inkább ortodox vallásúak. Boszniában az emberek vallása vegyes: iszlám, katolikus és ortodox.

A vallásokról elmondható, hogy az emberek megosztásához vezetnek, de ugyanezt mondhatjuk el a nyelvekről is. A volt Jugoszlávia területén a legtöbb ember – a koszovóiak kivételével – délszláv nyelvet beszél. Jóllehet mindegyik országnak megvan a saját nyelve, a sok azonos szó miatt a szerbek, horvátok, bosnyákok és montenegróiak megértik egymást. Koszovó, Macedónia és Szlovénia esetében ez már kevésbé igaz. A XIX. század végén megpróbálták ugyan egyesíteni az egymáshoz hasonló nyelveket, de Jugoszlávia 1991-ben történt felbomlása véget vetett ezeknek az erőfeszítéseknek. Az utóbbi évtizedben bizonyos szavak használatával mindegyik ország igyekezett megszilárdítani egyediségét.

 [Kiemelt rész/kép a 148. oldalon]

Egy órás terjeszti az igazságot Szlavóniában

Az 1930-as években Antun Abramović faluról falura járt Horvátországban, és órákat javított. Egy fogadóban megtalálta az egyik füzetünket. Amikor elolvasta, azonnal felismerte, hogy ez az igazság, és ez megérintette a szívét. Írt egy levelet a fiókhivatalnak, és kért még irodalmat. Nem sokkal ezután Jehova önátadott szolgája lett. Ettől fogva, amikor faluról falura járt, már nem csak órákat javított, hanem tanúskodott is. Ezzel a világi foglalkozással álcázni tudta a prédikálását, ami fontos volt, hiszen a munka tilalom alatt állt. Egy kis városkában, Privlakában találkozott olyan személyekkel, akik szívből magukévá tették az igazságot. Idővel megalakult egy kis gyülekezet. Innen jutott el az igazság Vinkovciba és a környékére.

A második világháború idején Abramović testvér segített titokban irodalmat nyomtatni, melyet egész Jugoszláviában terjesztettek. Buzgó tevékenysége miatt a között a 14 testvér között volt, akiket 1947-ben hosszú évekre börtönbüntetésre ítéltek. Kiszabadulása után utazófelvigyázóként szolgált. Élete végéig megőrizte a buzgalmát Jehova szolgálata iránt.

 [Kiemelt rész/kép a 151. oldalon]

Karmesterből úttörő

A mai Bosznia-Hercegovina területén sok évvel ezelőtt a Királyi Testőrség Zenekarának karmestere, Alfred Tuček bibliai irodalmat kapott egy kollégájától, Fritz Grögertől. Valószínűleg az 1920-as évek végén, Alfred kapcsolatba került a Világítótorony Társasággal Mariborban, és elmondta nekik, hogy általános úttörő akar lenni. Idővel ő lett az első úttörők egyike Jugoszláviában. A katonai zenekarban betöltött, jól fizető karmesteri állása ellenére a Jehova iránti szeretete arra indította őt, hogy feladja ezt a foglalkozást, és ’ne nézzen a mögötte levő’ dolgokra (Luk 9:62). Az 1930-as évek elején együtt utazott a Németországból érkező úttörő testvérekkel, és levetítették az embereknek „A teremtés története képekben” című filmet. A területkártyák elkészítésében is segédkezett, hogy szervezett lehessen a prédikálómunka Jugoszláviában. 1934-ben feleségül vette az egyik német úttörő testvérnőt, Fridát. Első megbízatásuk a boszniai Szarajevóba szólt. Később a jó hír prédikálása során eljutottak Macedóniába, Montenegróba, Horvátországba és Szerbiába. Utazásaik nagy részét először még biciklivel tették meg, de később már motorral közlekedtek. Bár a jó hírt abban az időben nemigen fogadták szívesen az emberek, ráadásul a prédikálómunka is be volt tiltva, Alfred és Frida mégis felismerték, hogy mennyire fontos a lehető legtöbb embert elérni a jó hírrel.

 [Kiemelt rész/képek a 155–156. oldalon]

Betegen és egészségesen

Martin Pötzinger már több közép-európai országban is szolgált, mielőtt kinevezést kapott Jugoszláviába, hogy felvigyázza az úttörők egyik csoportját. Ekkoriban találkozott Gertrud Mendével, egy buzgó német úttörő testvérnővel, akit később feleségül vett. Az úttörőknek az egészségük kérdése olyan dolog volt, melyben teljes mértékben Jehovára kellett bízniuk magukat. Nem volt biztosításuk, mégis mindig megkapták a szükséges segítséget. Válságos helyzetekben Jehova olykor azokat használja fel, akik készek segítséget nyújtani. Zágrábban például, amikor Pötzinger testvér súlyos beteg lett, Mende testvérnő ott volt, hogy segítsen.

Gertrud így emlékszik erre vissza: „Az 1930-as évek derekán Martin is és én is Szarajevóba kaptuk a kinevezésünket. A dolgok azonban úgy alakultak, amire egyikünk sem számított. Egyik este Martin nem volt jól, és éjjelre majdnem 40 fokos láza lett. Másnap reggel elmentem hozzá megnézni, hogy hogy van. A szállásadónője nagyon aggódott Martin állapota miatt. Megpróbáltuk egy helyi gyógyszerrel – erősen cukrozott forralt borral – gyógyítani Martint. Az állapota azonban nem javult. Több orvost is felhívtam a telefonkönyvből, de egyikük sem volt hajlandó azonnal kijönni hozzá, mind kifogásokat keresett.

A szállásadónő azt javasolta, hogy hívjam a kórházat. Így  is tettem, felhívtam a kórház vezetőjét, és elmondtam, hogy Martin ágyban fekszik, és már 40 fokos láza van. A férfi nagyon barátságos volt, és küldött egy mentőt. Amikor betették Martint a mentőbe, a szállásadónő ezt mondta nekem: »Nem látja őt többé.«

Mintha ez még nem lett volna elég, az ezzel járó anyagi kiadás is nyugtalanított. Nekünk, úttörőknek csak annyi pénzünk volt, amennyit az irodalomért kaptunk cserébe. Ez pedig megélhetésre is alig volt elég. Nem tudtuk, mitévők legyünk, és azt sem tudtuk, hogy mennyibe fog kerülni az orvosi kezelés. Dr. Thaler megvizsgálta Martint, és megállapította a diagnózist: »Martinnak mellhártyagyulladása van, és műtétre van szüksége. Jó időbe bele fog telni, míg erőre kap.«

Dr. Thaler bizonyára megértette nehéz anyagi helyzetünket, mert így szólt: »Szeretném támogatni az önökéhez hasonló hitű embereket« – és nem számolt fel semmit Martin műtétjéért. Jehova segítségével sikerült túljutnunk ezen a nehéz helyzeten. Martin betegsége miatt nem tudtunk elmenni Szarajevóba, vissza kellett mennünk Németországba.”

[Kép]

Martin Pötzinger Németországban, 1931

 [Kiemelt rész/kép a 161–162. oldalon]

Nappal világi munka, este nyomtatás

LINA BABIĆ

SZÜLETETT: 1925

MEGKERESZTELKEDETT: 1946

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 1953-ban vált törvényessé a munka, azóta a Bételben szolgál. Segédkezett a folyóiratok és más kiadványok nyomtatásában és szállításában. A mai napig hűségesen szolgál a zágrábi Bételben.

MIUTÁN a testvérek kiszabadultak a börtönből, gyors előkészületeket tettek, hogy folyóiratokat állítsanak elő. Csakhogy kevés volt a testvér, az elvégzendő munka pedig sok. Amikor értesültem a helyzetről, úgy döntöttem, hogy felajánlom a segítségemet. Bár világi állásom is volt, mindenképpen segíteni akartam. Nappal a világi munkahelyemen dolgoztam, majd pedig késő estig nyomtattam az irodalmat.

Akkoriban a fiókhivatalnak még nem volt saját telke a városban. Így egy idősebb házaspár, Petar és Jelena Jelić ajánlották fel az egyszobás lakásukat az irodalom  sokszorosításához. A szoba mindössze 4,5×4,5 méteres volt. Egy fakeretre vászon volt kifeszítve, ezt rátettük az ágyra, és ezen gyűjtöttük a nyomtatott oldalakat. Az ágy mellett volt egy asztal, azon volt a kézi sokszorosítógép. Óránként körülbelül 800 oldalt nyomtattunk. A mai modern nyomdagépekhez hasonlítva ez nem sok, mi mégis elégedettek voltunk, hogy türelemmel és sok kemény munkával elő tudtunk állítani minden szükséges irodalmat.

Igazán megható volt, hogy a Jelić házaspár mennyire türelmesen kivárta, míg befejezzük a munkát, és leszedjük az ágyról a nyomtatott papírhalmokat, hogy le tudjanak feküdni. Sosem panaszkodtak, ellenkezőleg, boldogok voltak, és örömtől ragyogott a szemük, hogy ezzel támogathatták a Királyság-munkát. Jelena, több idősebb testvérnővel együtt, amikor csak tudott, segített összeszedni, összetűzni és összehajtani a nyomtatott oldalakat. Kincset ért ez a segítség.

1958-ban szereztünk egy elektromos sokszorosítógépet, így könnyebb lett a nyomtatás. 1931-ben csak 20 példányt készítettünk a folyóiratokból, viszont az 1960-as évek elején már 2400 példányt három nyelven, horvátul, szerbül (cirill) és szlovénül. Könyveket nem tudtunk előállítani, ám sok füzetet igen. 1966-ban sokszorosítói munkásságunk legnagyobb teljesítményét értük el: egy helyi nyomdagépen 12 füzet formájában elkészült a „Dolgok, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon” című könyv. 12 füzet alkotott egy teljes könyvet. Mivel három nyelvről volt szó, 600 000 füzet készült, mely 50 000 könyvnek felelt meg.

Jelenleg a zágrábi Bételben szolgálok, és boldogan tekintek vissza a szolgálattal eltöltött évekre. Megtapasztalhattam, hogy Jehova a mai napig mennyire megáldja a munkát minden országban az egykori Jugoszlávia területén.

 [Kiemelt rész/kép a 176–177. oldalon]

„Holnapra minden megváltozhat”

IVICA ZEMLJAN

SZÜLETETT: 1948

MEGKERESZTELKEDETT: 1961

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Ötször kapott börtönbüntetést a semlegessége miatt. Később hétvégi körzetfelvigyázóként szolgált, ma pedig vén egy zágrábi gyülekezetben.

A SZÜLEIM az igazságban voltak, és otthon mindig az igazságról beszélgettünk. Amikor behívtak katonai szolgálatra, közöltem, hogy szeretnék hivatalos nyilatkozatot tenni. Miután elmagyaráztam a semleges álláspontomat, bíróság elé állítottak, és kilenc hónap börtönbüntetésre ítéltek. Amikor szabadon engedtek, újabb katonai behívó várt rám. Megint beidéztek a bíróságra, és elítéltek, ezúttal egy év börtönbüntetésre. A szabadulásom után a harmadik behívó várt rám, és egy újabb bírósági tárgyalás. Most tizenöt hónapot kaptam. A negyedik elítéléskor húsz hónapot, az ötödiknél két évet kaptam, ami összesen több mint hat év börtönbüntetést jelentett. Mindez 1966 és 1980 között történt.

Kétszer küldtek az Adriai-tenger egyik szigetére, Golira. Az egész sziget politikai foglyok börtöne volt. Velem is úgy bántak, mint a politikai foglyokkal.  Az volt a feladatunk, hogy „feltöltsük a tengert”. Köveket cipeltünk fadobozban a sziget egyik oldaláról a másik oldalára, és beledobáltuk őket a tengerbe. Minden rakomány több mint száz kilogramm volt. Majd visszagyalogoltunk, hogy egy újabb adag követ vigyünk. Egész nap ugyanazt az értelmetlen munkát ismételgettük.

Amikor másodszor voltam Golin, az volt a szokás, hogy minden újonnan érkezőt egy hónapra magánzárkába csuktak. Szörnyű volt teljesen egyedül bezárva lenni. Az alatt az idő alatt többet imádkoztam, mint valaha. Biblia és bibliai kiadványok nélkül voltam ott. Rendkívül nehéz volt teljesen elszigetelve lennem. Egy szüleimtől érkező levél volt az egyetlen buzdítás, melyet kaptam. Mégis ekkor éreztem leginkább Pál apostol szavainak az erejét: „Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12:10). Amikor kiszabadultam és munkát találtam, igazán boldog és erős voltam.

Egy másik börtönben el kellett mennem egy pszichológushoz. Ő nagyon durva ember volt, és sértegetett. Üvöltözött velem, és többek között azt mondta, hogy nem vagyok normális. Nem mondhattam semmit a saját védelmemre. A következő nap ugyanez a pszichológus újra behívott, és teljesen más hangnemben a következőt mondta: „Gondolkoztam magáról, és az a véleményem, hogy ez a börtön nem magának való. Keresek én magának munkát a börtönön kívül.” És meglepetésemre így is tett. Nem tudom mi változtatta meg a hozzáállását, de ez mindenesetre megmutatta nekem, hogy sosem kell félnünk, vagy azt gondolnunk, hogy nincs kiút. Holnapra minden megváltozhat. Hálás vagyok Jehovának mindazokért a tapasztalatokért, melyek közelebb vittek hozzá.

 [Kiemelt rész/kép a 179. oldalon]

Beszélhetnek az emberek a futballról?

HENRIK KOVAČIĆ

SZÜLETETT: 1944

MEGKERESZTELKEDETT: 1962

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 1973-ban hétvégi utazófelvigyázóként szolgált, majd 1974–1976-ig teljes idejű utazófelvigyázónak jelölték ki. Ma a horvátországi fiókbizottság tagja.

SOSEM tudtuk, hogy hazamegyünk-e a szolgálatból. A rendőrség sokszor letartóztatott és kihallgatott bennünket. Gyakran tévesen értelmezték a munkánkat.

Egyszer azt mondták nekem a rendőrségen, hogy Istenről csak az erre a célra kijelölt helyeken beszélhetünk, de az utcán vagy házról házra nem. Nehémiáshoz hasonlóan mondtam egy rövid imát, kérve Jehovát, hogy segítsen megfelelő szavakat találnom. Majd megkérdeztem a nyomozótisztet: „Az emberek itt csak a stadionban beszélhetnek a futballról, vagy más helyeken is?” Azt válaszolta, hogy a futballról bárhol lehet beszélni. Erre ezt mondtam: „Akkor bizonyára Istenről is lehet bárhol beszélni, nemcsak egy templomban vagy egy imádati helyen.” Bár még öt órán át kihallgattak, végül a társammal együtt szabadon engedtek.

Visszatekintve a feleségemmel, Anával együtt töltött negyvenéves szolgálatunkra, elmondhatom, hogy ezt semmiért sem cserélnénk fel a világon. Abban a kiváltságban volt részünk, hogy mintegy hetven személynek segítettünk megismerni az igazságot. Bármilyen megbízatás, melyet Jehova nekünk szán, csak gazdagíthatja az életünket.

 [Kiemelt rész/kép a 195–196. oldalon]

Megígértük, hogy visszajövünk

HALIM CURI

SZÜLETETT: 1968

MEGKERESZTELKEDETT: 1988

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Segített megszervezni és szétosztani Szarajevóban a humanitárius segélyt. Jelenleg vénként szolgál, tagja a kórházi összekötő bizottságnak, és Jehova Tanúi jogi képviselője Bosznia-Hercegovinában.

SZARAJEVÓ városa 1992-ben ostrom alatt állt. Amikor nem volt irodalomszállítmány, a régebbi folyóiratokat tanulmányoztuk. A testvérek egy régi írógéppel legépelték a rendelkezésünkre álló tanulmányozási cikkeket. Csak 52 hírnök volt, de az összejöveteleken több mint 200-an voltunk jelen, és mintegy 240 bibliatanulmányozást vezettünk.

A háború legádázabb időszakában, 1993 novemberében született meg a lányunk, Arijana. Nehéz dolog volt akkoriban gyereket a világra hozni. Olykor hetekig vezetékes víz és áram nélkül voltunk. A bútorokkal tüzeltünk, és az összejövetelekre veszélyes területeken át jutottunk el. Az orvlövészek válogatás nélkül lőttek, ezért bizonyos utcákon és barikádokon futva kellett átjutnunk.

Egy csendes napon a feleségemmel, a kisbabánkkal és Dražen Radišić testvérrel hazafelé tartottunk az összejövetelről, amikor hirtelen fegyverropogás hallatszott. Lefeküdtünk a földre az utcán, de egy golyó gyomron talált. Rettentő fájdalmat éreztem. Sokan a házuk ablakából látták, hogy mi történt, és néhány bátor fiatalember kirohant hozzánk, hogy biztonságos helyre vigyen minket. Azonnal kórházba szállítottak, ahol sürgősen vérátömlesztést akartak adni.  Elmondtam az orvosnak, hogy a lelkiismeretem nem engedi, hogy vérátömlesztést kapjak. Nyomást gyakoroltak rám, hogy gondoljam át még egyszer, én azonban eltökélt voltam, és felkészültem a következményekre. Mindenesetre megoperáltak, ami két és fél órán keresztül tartott, én pedig felépültem vérátömlesztés nélkül.

A műtét után pihennem kellett volna, de a háború miatt ez lehetetlen volt. Úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a családunkat Ausztriában. Szarajevót elhagyni kizárólag a repülőtér alatti alagúton keresztül lehetett. 900 méter hosszú volt és 120 centiméter magas. A feleségem vitte a kisbabánkat, én pedig a bőröndöt próbáltam vinni, de a műtétem miatt ebben is segítenie kellett.

Szavakkal nehezen leírható az öröm, amit az ausztriai tartózkodásunk adott nekünk. Amikor eljöttünk Szarajevóból, megígértük a testvéreinknek és a Teremtőnknek, hogy visszajövünk. Nagyon nehéz volt elválni Ausztriában a családunktól, különösen az édesanyámtól. De elmagyaráztuk, hogy megígértük Istennek, hogy visszamegyünk Szarajevóba, ha segít nekünk kijutni Ausztriába, és pihenni egy kicsit. Hogyan is mondhatnánk ezek után Istennek: „Köszönjük, hogy segítettél idejönnünk. Nagyon szeretünk itt lenni, és most már itt is maradnánk”? Ráadásul Szarajevóban a testvéreknek szükségük volt ránk. Feleségem, Amra mindebben készségesen támogatott.

Így hát 1994 decemberében megérkeztünk a szarajevói alagúthoz. Ezúttal befelé haladtunk Szarajevóba. Amikor az emberek látták, hogy visszafelé megyünk az alagútban, ezt kérdezték: „Maguk mit csinálnak? Mindenki el akar innen menni, maguk meg visszajönnek az ostromlott városba?” Elmondani nem tudom azt az örömet, melyet a testvéreinkkel való találkozás jelentett nekünk a szarajevói Királyság-teremben. Soha nem bántuk meg, hogy visszajöttünk.

 [Kiemelt rész a 210. oldalon]

A horvát szigetek

Horvátország 1778 kilométer hosszúságú tengerpartját ezernél is több sziget tarkítja, közülük körülbelül 50 sziget lakott. Méretük az 1-400 négyzetkilométer között változik.

A szigetlakók főként halászattal foglalkoznak, olajfákat termesztenek, művelik a szőlőskertjeiket és kertészkednek. A Kornati Nemzeti Park – egy 140 szigetből és zátonyból álló szigetcsoport – látványos búvárkodást kínál. A Krapanj- és a Zlarin-sziget lakói korallt és tengeri szivacsot keresve búvárkodnak. A Hvar-szigeten levendulát, mézet és rozmaringolajat termelnek. A sivár Pag-sziget lakói értékes sajtot készítenek szívós juhok tejéből, melyek a sziget növényeit és sós füveit legelik.

Jehova Tanúi nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy elérjenek minden lakost. Vannak, akiknek csak egy hídon kell átmenniük, és máris egy szigeten vannak, másoknak viszont kompot kell igénybe venniük. Tanúk csoportjai nagyon szeretnek különleges kampányokat szervezni. Ilyenkor néhány napot prédikálással töltenek el egy-egy szigeten. A szigetlakókkal folytatott beszélgetés olykor kemény diónak bizonyul, mivel erős tájszólásukat a szárazföldön élők esetleg nehezen értik meg.

Örömmel mondhatjuk, hogy a szigetlakók pozitívan reagálnak a jó hírre. Korčula szigetén egy 52 hírnökből álló gyülekezet van. A gyülekezet elszigeteltsége miatt az előadóknak nehéz eljutniuk oda, hogy nyilvános előadásokat tartsanak. Erőfeszítéseikkel azonban segítik ezt az elszigetelt gyülekezetet, hogy egységes maradhasson keresztény testvéreik egész közösségével a világon (1Pét 5:9).

 [Kiemelt rész/kép a 224. oldalon]

„Tizenegy nappal korábban jelentkeztem a börtönbüntetésre”

PAVLINA BOGOEVSKA

SZÜLETETT: 1938

MEGKERESZTELKEDETT: 1972

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: 1975-ben elkezdte az úttörőszolgálatot. 1977-ben ő lett az első különleges úttörő Macedóniában. 80 személynek segített megismerni az igazságot.

SOKSZOR előfordult, hogy amikor prédikáltam, feljelentettek, és bevittek a rendőrségre. Kihallgattak, néha órákon keresztül. Többször megbírságoltak. A bíróságon hamisan azzal vádoltak, hogy az állam politikai ellensége vagyok, és a nyugatnak csinálok propagandát. Egyszer 20 napra, máskor 30 napra ítéltek.

Épp egy kerületkongresszus idején kellett volna kezdenem a 20 napos börtönbüntetés letöltését. Kértem a bíróságon, hogy tegyenek engedményt, és napolják el az ítéletemet. A kérésemet elutasították, ezért úgy döntöttem, hogy tizenegy nappal korábban jelentkezem a börtönbüntetésre. A börtönőrök meglepődtek, amikor megláttak. Nem akarták elhinni, hogy van valaki, aki a lehető leghamarabb börtönbe akar menni. Lehetőségem nyílt a tanúskodásra, és ők megígérték, hogy amit csak tudnak, megtesznek az érdekemben. Tizenegy nappal később egy rendőr jött a börtönbe, hogy megnézze, bent vagyok-e már. Nagyon megdöbbent, amikor a börtönőröktől megtudta, hogy én már tizenegy napja ott vagyok! Végül is úgy alakult, hogy el tudtam menni a kongresszusra.

 [Kiemelt rész/kép a 232. oldalon]

A tőlük telhető legjobbat adták

ŠANDOR PALFI

SZÜLETETT: 1933

MEGKERESZTELKEDETT: 1964

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Szülei egy táborban ismerték meg az igazságot. A tábort a partizánok létesítették nem sokkal a második világháború után. Hétvégi utazófelvigyázóként szolgált, ma a szerbiai országos bizottság tagja.

A CSALÁDOM magyar származású, ezért rövid időre egy táborba küldtek minket, melyet a partizánok létesítettek. Ez azonban áldásnak bizonyult, mivel a szüleim ott ismerték meg az igazságot. Tizenévesként nemigen érdekelt az igazság. De Franz Brand testvér, aki néhány évig nálunk lakott, nagy hatással volt rám. Azt hittem segítségnek bizonyulok, amikor teljesítve a kérését, lefordítottam egy magyar kiadványt szerbre. Később megtudtam, hogy nem is volt szükség a fordításra, csak biztos akart lenni abban, hogy elolvasom a kiadványt. Ez a cselfogás bevált, és kis idővel később, 1964-ben megkeresztelkedtem.

Utazófelvigyázóként szolgálni az egyik legnagyobb öröm volt számomra. Nem volt mindig könnyű, mert a testvéreknek alig volt valamijük. Sokszor előfordult, hogy az egész családdal egy szobában aludtam. De megérte áldozatot hozni. Csodálatos volt látni a testvérek örömét, akik türelmetlenül várták a látogatást. Mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy a tőlük telhető legjobbat adják. Hogyan is ne lehetnék hálás?

 [Kiemelt rész/kép a 236–237. oldalon]

„Hol találom meg ezeket az embereket?”

AGRON BASHOTA

SZÜLETETT: 1973

MEGKERESZTELKEDETT: 2002

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: A Koszovói Felszabadító Hadsereg katonája volt. Ma már általános úttörőként és kisegítőszolgaként szolgál.

AMIKOR láttam, milyen borzalmas dolgok történnek a háborúban, például amikor kisgyermekeket ölnek meg, úgy következtettem, hogy Isten nem létezhet. Ha létezik – gondoltam –, akkor miért nem csinál valamit a szenvedés ellen? A hitemet tovább gyengítette, amikor láttam, hogy a muszlim vallási vezetők hogyan támogatják a szerbek elleni háborút. A háború előtt muszlim voltam, de a háború végére ateista lettem, és beálltam a Koszovói Felszabadító Hadseregbe. Bár nem hosszú időt szolgáltam ott, mégis elnyertem a tiszteletüket, és sok kiváltságban részesültem. Ettől agresszív és büszke lettem, mert bármit mondtam, engedelmeskedtek nekem.

Sajnos a feleségemmel is így bántam. Azt hittem, hogy mindent meg kell tennie, amit mondok, és mindig a parancsaim szerint kell eljárnia. Merita a háború alatt kapcsolatban állt Jehova Tanúival, és kapott tőlük némi irodalmat. Egyik este lefekvés előtt ezt mondta: „Olvasd el ezeket. Istenről szólnak.” Dühös lettem rá, amiért azt hitte, hogy taníthat nekem valamit Istenről. Merita szerette volna elkerülni a további nézeteltérést, ezért a hálószobába ment, és lefeküdt aludni.

Magamra maradtam, és úgy döntöttem, hogy elolvasom a Mit kíván meg tőlünk Isten? füzetet. Utána elolvastam  Az Isten iránti igazi engedelmesség ideje füzetet. Muszlim származásom miatt csodálkoztam, hogy idézett a Koránból. Majd elolvastam néhány Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratot. Később bementem a hálószobába, és felébresztettem a feleségemet. „Kitől kaptad ezeket? – kérdeztem. – Hol találom meg ezeket az embereket?”

Mélyen megérintett, amit olvastam, de a feleségem kételkedett, és tartott attól, hogy mit fogok tenni. Ennek ellenére aznap éjjel felhívtunk egy Tanút telefonon, és megtudtuk tőle, hogy hol és mikor fogják tartani az összejövetelüket. Másnap délelőtt elmentünk az összejövetelre. Annyira meghatott, hogy milyen kedvesen és szívélyesen fogadtak a testvérek! Nem hittem volna, hogy léteznek ilyen emberek a földön. Rögtön láttam, hogy ők mások. Az összejövetel alatt volt egy kérdésem, és alig tudtam kivárni, hogy választ kapjak rá. Még jelentkeztem is, hogy feltegyem a kérdést. A vének nem tudták, hogy miért akarok olyan türelmetlenül beszélni velük, ezért egy kicsit aggódtak. Micsoda megkönnyebbülést érezhettek, amikor rájöttek, hogy csupán azt akartam tudni, mit kell tennem, hogy Jehova Tanúja legyek!

Még aznap elkezdtem tanulmányozni a Bibliát. Sok változtatást akartam véghezvinni az egyéniségemen, de nem ment könnyen. Le akartam szokni a dohányzásról, és úgy éreztem, hogy meg kell szakítani a kapcsolatomat a régi barátaimmal. Az ima és a rendszeres részvétel az összejöveteleken segített, hogy megbánjam a korábbi életem, és magamra öltsem az új egyéniséget. Micsoda óriási változást eredményezett az igazság az életemben és a családom életében! Jelenleg általános úttörőként szolgálunk a feleségemmel, 2006-ban pedig kineveztek kisegítőszolgának. Ma már én segíthetek másoknak megérteni, hogy miért szenvednek az emberek, és hogyan fogja Jehova hamarosan megoldani minden problémánkat.

 [Kiemelt rész/kép a 249–250. oldalon]

„Mintha Jehova elhomályosította volna a látásukat”

JANEZ NOVAK

SZÜLETETT: 1964

MEGKERESZTELKEDETT: 1983

ÉLETRAJZI RÉSZLETEK: Három évet töltött börtönben a hite miatt. Ma a szlovén fiókbizottság tagja.

A KATONAI hatóságok 1984 decemberében többször is behívót küldtek, hogy jelentkezzek a hadseregben. Amikor odatűzték a behívót az ajtómra, és azzal fenyegettek, hogy értem jön a katonai rendőrség, úgy döntöttem, hogy jelentkezem a laktanyában, és elmondom az álláspontomat. Ez nem vezetett eredményre. Úgy döntöttek, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy katonát csináljanak belőlem. Kopaszra borotválták a fejem, elvették a civil ruhámat, és katonai egyenruhát adtak. Amikor ezt visszautasítottam, erőszakkal rám adták, tollat nyomtak a kezembe, és arra kényszerítettek, hogy írjam alá a besorozásomat. Ezt is megtagadtam.

Nem voltam hajlandó részt venni a reggeli tornagyakorlatokban és a zászló előtti tisztelgésben sem. Amikor négy katona kivitt az udvarra, és azt parancsolta, hogy végezzem el a gyakorlatokat, nem voltam hajlandó felemelni a karjaimat. Megpróbálták ők felemelni, míg rá nem jöttek, hogy milyen nevetséges helyzetet teremtettek. Rámfogtak egy puskát, és azzal fenyegettek, hogy  lelőnek. Volt, hogy meg akartak vesztegetni, és kávéval, süteménnyel kínáltak.

Szilárd álláspontom miatt némelyek sírtak. Mások dühösek lettek, amikor nem voltam hajlandó leköpni Tito marsall elém tartott képét. Néhány nap múlva fegyvereket akartak cipeltetni velem, amit szintén visszautasítottam. Ezt katonai bűncselekménynek minősítették, és egy hónapi zárkára ítéltek. Ezután több hetet töltöttem egy zágrábi börtöncellában, és vártam az ítéletet. Egész éjjel égett egy piros lámpa a cellában, és csak akkor mehettem vécére, ha az ügyeletesnek éppen jó kedve volt.

Három év börtönre ítéltek, melyet az Adriai-tenger egyik szigetén, Golin kellett letöltenem. Ide a legelvetemültebb bűnözőket vitték. A börtön arról volt híres, hogy a rabok rendkívül erőszakosak egymással. Én visszautasítottam, hogy harcoljak, mégis bilincsbe verve vittek ebbe a börtönbe. Ott találkoztam négy másik Tanúval, akik szintén a semleges álláspontjuk miatt kerültek oda.

Nem engedték meg, hogy Bibliát vagy más irodalmat vigyünk be. Egy Biblia azonban már bent volt. A családom egy dupla fenekű dobozban küldte el nekem Az Őrtoronyt. Az őrök egyszer sem fedezték fel az irodalmunkat, és sosem jöttek rá, hogy keresztény összejöveteleket tartunk. Előfordult, hogy amikor bejöttek, az elöl maradt irodalom ott feküdt a szemük előtt, de mintha Jehova elhomályosította volna a látásukat, mert nem vettek észre semmit.

Egy év múlva Szlovéniába szállítottak, ott töltöttem le a büntetésemet. Még a bebörtönzésem idején feleségül vettem Rahelát. Amikor kiszabadultam, elkezdtem az úttörőszolgálatot a feleségemmel, 1993 óta pedig a szlovéniai Bételben szolgálunk.

 [Táblázat/grafikon a 244–245. oldalon]

FŐBB ESEMÉNYEK – A volt Jugoszlávia országai

1920-as évek Egy kis csoport bibliamagyarázó összejöveteleket tart Mariborban, Szlovéniában.

1930-as évek Német ajkú úttörőket küldenek Jugoszláviába.

1935 Fiókhivatal létesül Belgrádban a munka felvigyázására.

1940

1941 A német hadsereg betör az országba, ádáz üldözés kezdődik.

1950

1953 Jehova Tanúit törvényesen bejegyzik, de a házankénti munkát korlátozzák.

1960

1969 Nemzetközi kongresszust tartanak Nürnbergben, ebben a stadionban.

1970

 1990

1991 Az első nemzetközi kongresszus Zágrábban. Megérkeznek az első Gileád-misszionáriusok. Az osztrák fiókhivatal felvigyázása alatt iroda nyílik Szlovéniában. Kitör a háború.

1993 Jehova Tanúit bejegyzik Macedóniában.

1994 Kórházi összekötő bizottság létesül Szlovéniában.

2000

2003 Horvátországban törvényesen elismerik Jehova Tanúit. Új Bételt adnak át Macedóniában.

2004 Megjelenik szlovénül A Keresztény Görög Iratok új világ fordítása.

2006 Új fiókhivatalt adnak át Szlovéniában. Megjelenik A Szentírás új világ fordítása horvátul, szerbül és macedónul. Kínai csoport alakul Belgrádban.

2007 Az első roma nyelvű különleges előadás Macedóniában. Megjelenik az első roma nyelvű kiadvány.

2010

[Grafikon]

(Lásd a kiadványt.)

Hírnökök összlétszáma

Úttörők összlétszáma

14 000

10 500

7 000

3 500

1940 1950 1960 1970 1990 2000 2010

 [Térképek a 147. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

CSEHORSZÁG

AUSZTRIA

BÉCS

SZLOVÁKIA

POZSONY

MAGYARORSZÁG

BUDAPEST

ROMÁNIA

BULGÁRIA

GÖRÖGORSZÁG

ALBÁNIA

TIRANA

JÓN-TENGER

OLASZORSZÁG

ADRIAI-TENGER

A VOLT JUGOSZLÁVIA

SZLOVÉNIA

LJUBLJANA

Maribor

Kamnik

HORVÁTORSZÁG

ZÁGRÁB

SZLAVÓNIA

Eszék

Vukovár

Vinkovci

Privlaka

Jasenovac

Šibenik

Split

DALMÁT TENGERPART

Goli

Pag

Kornat

Zlarin

Krapanj

Hvar

Korčula

BOSZNIA-HERCEGOVINA

SZARAJEVÓ

Bihać

Banja Luka

Tuzla

Travnik

Zenica

Vareš

Mostar

SZERBIA

BELGRÁD

VAJDASÁG

Bor

MONTENEGRÓ

PODGORICA

Nikšić

Hercegnovi

Tara

Shkodrai-tó

KOSZOVÓ

Peć

Priština

MACEDÓNIA

SZKOPJE

Tetovo

Kočani

Štip

Kičevo

Strumica

Resen

Megjegyzés: Az ENSZ jelentése szerint „Koszovó februárban [2008.] bejelentette Szerbiától való függetlenségét”. Az ENSZ Közgyűlése abbeli erőfeszítésében, hogy megoldja a Koszovó politikai státuszát érintő vitát, „a Nemzetközi Bíróság jogi véleményét kéri”.

 [Egész oldalas kép a 142. oldalon]

[Kép a 145. oldalon]

Franz Brand

[Képek a 146. oldalon]

Rudolf Kalle és az egyik írógépe

[Kép a 149. oldalon]

Teherautót béreltek a prédikáláshoz Szlovéniában

[Kép a 154. oldalon]

A korai úttörők sok kihívással néztek szembe

[Kép a 157. oldalon]

Alfred és Frida Tuček a biciklijükkel

[Kép a 158. oldalon]

Rudolf Kalle a belgrádi Bétel bejáratánál

[Képek a 168. oldalon]

Franc Drozg, és levelének másolata

[Kép a 180. oldalon]

Jobbra: A Királyság-teremmé átalakított istálló Ljubljanában

[Kép a 180. oldalon]

Lent: Az elsők között elkészült Királyság-terem, Zágrábban

[Kép a 182. oldalon]

Stojan Bogatinov

[Képek a 184–185. oldalon]

Háttér: „Béke a földön” nemzetközi kongresszus 1969, Nürnberg; balra: kongresszusi vonat Jugoszláviából; jobbra: Nathan Knorr

[Kép a 188. oldalon]

Ðuro Landić

[Képek a 192. oldalon]

Milton Henschel előadást tart; keresztelkedés „Az isteni szabadságot szeretők” nemzetközi kongresszuson Zágrábban

[Kép a 197. oldalon]

Ljiljana és a lányai

[Képek a 199. oldalon]

Teherautóval hozták Ausztriából a humanitárius segélyt

[Kép a 200. oldalon]

A Ðorem család, 1991

[Kép a 204. oldalon]

Keresztelkedés egy haltartályban, Zenicában, 1994

[Képek a 209. oldalon]

A humanitárius segélyt Zágrábban raktározták

[Kép a 215. oldalon]

Elke és Heinz Polach

[Képek a 216. oldalon]

A horvát fiókbizottság és a fiókhivatal

[Kép a 228. oldalon]

Humanitárius segély érkezik Boszniába

[Képek a 233. oldalon]

A szerbiai országos bizottság és a Bétel létesítményei Belgrádban

[Kép a 235. oldalon]

Saliu Abazi

[Képek a 243. oldalon]

Prédikálás és Királyság-terem Podgoricában

[Kép a 247. oldalon]

Piran régi városa Szlovéniában

[Kép a 251. oldalon]

A korábbi fiókhivatal Ljubljanában, 2002

[Kép a 253. oldalon]

A kamniki fiókhivatal, 2006

[Kép a 254. oldalon]

A szlovén fiókbizottság